más (is) így látja

Egyik szereplő szájába adta a regényíró azt, amit már nekem is mondtak hiába, de amit nem könnyű elfogadni, pedig igazán felszabadító igazság rejlik benne.

"...hibáztathatjuk a gyermekkorunkat, vádolhatjuk a végtelenségig a szüleinket minden bennünket sújtó bajért, okolhatjuk őket az élet megpróbáltatásai, a gyengeségeink, a gyávaságaink miatt, de végső soron mi magunk vagyunk felelősek a saját létünkért, azzá válunk, amivé saját döntéseink folytán leszünk." Marc Levy: Ki nem mondott szavaink

Jó volt olvasni ezt, mert igazán mi kifogásom lehet majd a végső számadáskor, hisz nem más döntéseiért, tetteiért leszek felelősségre vonva. S gyerekeim rossz döntései nem az enyémek, bár nem mondom azt, hogy környezetük, szüleik, nevelésünk nem hat rájuk.

S gondolkozom, hogyan lesz valaki "a család fekete báránya". Hogyan, mi módón lehetséges, hogy nem csak a hajunk, szemünk színét örököljük, hanem esetleg nagyapánk testvérének a jellemvonásara ismerünk magunkban, akit talán soha nem is láttunk? Miért ismerjük fel néha vagy gyakrabban gyermekeinkben saját jellembeli gyengeségeinket. Honnan tudja a gyerek..., nem, nem tudja, mégis olyan, mint én gyerekkoromban, pedig ezt biztos nem volt szándékomban átörökíteni. S én honnan hoztam magammal ezt a örökséget  és főleg miért, és miért pont én...

... nincs beleszólásunk... Jövünk, egy kicsit itt vagyunk és aztán tovább megyünk. Mindenki a maga terhét viszi.