Egy kicsit

- lebetegedtünk, hányós-hasmenős-lázas-fájós enterovírus vert le bennünket sorban, Dórát kivéve (hála Istennek, hogy ő végig jól volt, míg mi sorra ágynak estünk). Nem emlékszem, hogy valamikor ilyen rosszul lettem volna, alig volt erőm felkeni, fájtak az izületeim, csontjaim, azt hittem sosem lesz vége, de másfél nap után jobban lettem.

- még nem gyógyultunk egészen meg, mikor útnak indultunk -az előre betervezett rövidke szabadságra. Úgy vágytam már hegyeket látni! Úgyanakkor féltem elindulni egy három és fél hónapos babával, mert ilyet még nem tettem. Ráadásul, mivel ki hányt, kinek hasmenése volt még, gondolkoztam, nem lenne-e jobb itthon maradni... De aztán csak elindultunk. Bár a tervezettnél rövidebbre sikerült a kiruccanás, mégis megérte. Csodálatosak a hegyeink a Retyezát környékén (s bizonyára máshol is, ahol még nem jártam, csak ide mindig visszavágyom). Ablakunkból a kilátás:

Ami pedig a szállást illeti, hát... hagyott kivánni valót maga után. Mégis szép volt, főleg ha csend volt.

-remélem, nem tart már sokáig ez a nagy meleg. Nem emlékszem még ilyen száraz nyárra. Igaz, nem sokat tudok magam mögött még. A hegyoldalban sok-sok barnára száradt fenyőt láttunk, s ez olyan szomorú volt...

Nem is olyan könnyű

blogot írni.... Még jó, hogy nincs olyan kütyű, ami megérti a gondolatainkat és leírja (vagy talán van?). Akkor már lenne itt pár bejegyzés :)

Nagyon örülök, hogy végre már nincs olyan nagy meleg és élhetőbb az élet itt a betonfalak között.

Közben eltelt egy nap, nem sikerült tegnap befejezni a bejegyzést. Talán ma.

Mozgalmas az életünk akkor is, ha semmi különöset nem csinálunk.

Megvolt Dórával az első nem itthon alvós éjszakánk, jól viselte magát. Mostanában nem nőtt jól, már ahogy elvárják tőle a könyvek és statisztikák. Aggódtam is. De maradtunk a kizárólagos szoptatásnál én pedig visszafogtam magam, igyekeztem éjfél előtt lefeküdni, enni, jobban figyelni Dóra jelzéseire és gyakrabban mellre tenni. Az elmúlt pár nap újra a rendesen nőtt. Sokat változik, jól bírja hason, minden érdekli, mosolyog, kalimpál kezével-lábával. Már kezd a babakocsiban is jobban megülni vagyis még feküdni, de nézelődik. Nagyon szerettem hordozókendőzni Csengével és Balázzsal, de most valahogy elmaradt, csak ritkán vettem elő, a nagy meleg miatt nem kívántam, hogy rajtam legyen a baba. De ha hűvösödik valószínű gyakrabban fogom használni.

Most épp valami hányós, hasmenős vírus jár erre felénk, egyelőre csak egy beteg van a házban.

Szoptatás közben olvastam elég sokat, vagyis többet, mint amikor nem szoptattam. Esőisten síratja Mexikót, Anne Frank naplója, Inkák öröksége és nem is tudom így hirtelen mivel pihentetettem az agyam, mert sokszor úgy éreztem komoly olvasmányra nincs türelmem. Történelmet is olvastam mostanában,  nem mert kell, mint az iskolában, hanem mert érdekel, s így élvezetes is, főként, hogy felelni sem kell belőle :). Közben legalább gondolatban készülök az őszre. Mozgalmas szeptembernek nézünk elébe, mi is megyünk és hozzánk is jönnek.

Most pedig én megyek pihenni, hogy ezzel is segítsek Dórának megfelni a statisztikai elvárásnak: négy hónapos korra megduplázni a születési súlyt, ami a mi esetünkben 3900g volt. (Miért is emésztem magam ilyen semmiségeken, hisz eddig egyik gyerekem sem halt éhen?!)

feljegyzem itt magamnak

két érdekes cikk linkjét.

Egyik Budaházi Attila írása az érettségről, érettségi kapcsán, magyarul a transindexen.

Ha az érettségi eredményeket egy oktatási szakasz valódi felmérőjének tekintjük, akkor egyértelmű, mit mért fel idén újra: nem működik a rendszer, nem tud tanítani. A saját maga szabta célokat nem tudja elérni, önnön eredménytelenségét/csődjét tesztelte le. ... Mindannyiunknak megvan a maga tapasztalata és hallgatólagos tudása arról, hogy ami sosem érdekelt a suliban, azzal a témával később sem foglalkoztunk. Igenis volt elpazarolt idő, van kárba ment energia a pakliban, méghozzá egyre több. Az iskolában eltöltött idő nagyobbik része nem azt a célt szolgálja, amire szánjuk. Miért hallgatunk erről? Mennyivel könnyebb lett volna már a mi időnkben is, ha nemcsak a tanulással érdemelhettük volna ki (ezalatt legtöbb esetben értsd adott anyag visszamondása a lehető leghasonlóbb szavakkal) tanáraink bizalmát, hanem megelőlegezték volna azt számunkra: az vagy aki vagy, természetes, hogy nem vagyunk egyformák, kíváncsiak vagyunk rád. Járd a magad útját, melletted vagyunk. Mi érdekel? Nézzük meg együtt, mit tudunk kihozni belőled? Nem kell ugyanazzal a tudással rendelkeznie mindenkinek egyformán, nyugi. A kárba ment idő nagy részének azt az időt tartom, melyet arra szán a tanterv, hogy olyan kérdésekre adjon választ, amelyeket a diákok nem tesznek fel. Oktatási kultúránk kész válaszokkal, adott témákkal, kidolgozott interpretációkkal szisztematikusan fojtja el az tanulókban a veleszületett érdeklődést, míg igazi kérdéseik nagy részére nem tartja elég érettnek őket kisiskolás kortól majdnem érettségiig, vagy nem jut rá idő, mert haladni kell az anyaggal, vagy egyszerűen szégyelli megmondani, hogy nem tud rá válaszolni. (Tudom, hogy vannak kivételek, én is találkoztam velük.)

Érdemes az egész cikkelt elolvasni, a fenti linken.

A másik tartalmas cikk románul íródott, egy tanárokat képző tánár írta, Marcel Capraru, "Senki sem született felnőttnek. A kötelező oktatásról"-címmel. Azt hiszem nem üres beszéd. Elgondolkodtató. S bár nem rövid a cikk, megéri végigolvasni és miért ne, végig is gondolni.