hétVége

Egyedül Csengének sikerült ellenállni a vírusok támadásának. Nem hiába szedi a vitaminszirupot, amit az orvosnő írt fel neki, mivel úgy néz ki, mint egy alultáplált gyerek. Biztos nem könnyű második gyereknek lenni három, majd négy gyerek között. Senki nem áll mellette kérlelni fél órán át, hogy "csak még egy fél falatot drágám", pedig számára a 'beszélni' nem pedig az 'enni' a fontosabb. Így se volt valami jó hete, sorban mindenki lerobbant körülötte. Néha még a fejem is nehezen tartottam, s Dóra akkor volt éber, amikor én aludni akartam, mikor meg ő aludt el, akkor igyekeztem valami ehetőt készíteni egészséges, lábadozó és beteg kedveseimnek. A hétvége se váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy majd felváltanak, majd kicsit szusszanok. Talán majd egy "holnap".

A hosszú összezártság fárasztó és idegpróbáló. Remélem hamarosan újra kisétálhatjuk, szaladgálhatják magunkat, magukat.

Nem könnyű lerobbant szülőknek betegen is fáradhatatlan gyerekeket "szórakoztatni".
A hétvége mottója "együtt". Most kicsit nehezen ment. De azért előkerültek rég nem játszott játékok. Mégis van aki egyszerűen nem szeret társasozni, mert az unalmas vagy fárasztó. Ezt értse meg az ember! Ezek a különbségek egy családon belül! S mégis csak neki jut eszébe részvevőn rákérdezni, hogy vagy, friss gyümölccsel kínálni s megnézni megetted-e s kérsz-e még, s később is kérdezni jobban vagy-e.
Egymás elfogadása, megértése prédikációból életre váltható ha együtt vagyunk s túlélésünk érdekében kell alkalmazkodjunk is egymáshoz..

Istentisztelet helyett maradt mára is az online változat. Jó hogy van erre is lehetőség.

Színes, vidám dolgokra gondolva várom a fáradság, levertség, fejfájás, kábultság, orrdugulás, köhögés elmúlását, remélve, hogy legyőzve ezt, egy darabig nem ver le bennünket újabb vírus. Közben valami megelőző stratégiát is keresek, mert lám-lám, nem mindenki lett beteg, s az elmúlt években jobban figyeltem arra, hogy kevés nyerset evő kedveseim legalább kis vitaminbogyókat szedjenek - talán segít.

Elmúlt

a nyárias ősz, itt a hideg, a köd.

Majdnem mind lebetegedtünk, nehezen állunk át a gyors lehűlésre. Az "egy kis torokfájás, orrcsorgás, köhögés" nem is olyan kicsi, amíg benne vagyunk. Hála Istennek eddig még senkinek nem kellett antibiotikumot szedni. Az élet lelassult itt nálunk.

S míg vonszoljuk magunkat reggeltől estig, nagy elhatározások születnek bennem, amelyekről meg fogok feledkezni amint újra pörgősebbé válnak a napok.

A ruhák újra nehezen száradnak. Még el sem jött a tél s már a nyarat várom én is? Már nem is számolom a zoknikat teregetéskor. Úgy éreztem, nem akarnak elfogyni ahogy este fázósan teregettem az erkélyen. És örültem, hogy van mosógépem és hogy van nálunk mindenféle zokni, komoly férfi zokni, s megannyi nevető tarka gyerekzokni, hogy van mibe öltözzünk ha jön a hideg, s hogy minden nappal közelebb a karácsony. Erre kicsi fiam emlékeztetett, mikor kérte mondjuk meg neki pontosan, hogy hány nap van még karácsonyig. 

gondolatok

Nagyon szeretem az ősz színeit.

Érdekes, ahogy szépség és szomorúság eggyé válik az őszi napsütésben. Ahogy gyűlnek emlékeimben az őszök, úgy érzem egyre jobban azt, hogy derű és elmúlás természetesen együtt van. Valahol mélyen fáj a sebezhetőség és múlandóság tudata.
Évekkel ezelőtt felejthetetlen hatása volt rám annak a gondolatnak, amit egy könyvben olvastam valahol, hogy minél jobban, többeket szeretünk, annál nagyobb a fájdalom kockázata. S ki ne szeretné elkerülni a fájdalmat, a másik elvesztését? Erre egy mód van: szívünk köré várfalat emelni és senkit, de senkit nem szeretni. Ki tudna így élni? Ha nem, akkor hát vállalni kell a sebezhetőséget. Ez nem feltétlen elmúlást, elengedést jelent, hanem a másik beengedését az életünkbe, önmagunk megosztását, ezáltal szabadságot is adni neki viszontszeretni vagy visszaélni a szeretettel, bizalommal. Kit legjobban szeretünk tudjuk legjobban, legmélyebben megbántani. S mert szeretet nélkül nem tudunk élni, örömeinket a fájdalom árnyékában éljük. Még mindig ízlelgetem János apostol szavait: a teljes szeretet kiűzi a félelmet. És csodálkozom azok merészségén kik engem szeretnek.


Semmi sem változik az évek múlásával. Úgyanúgy pánikba esem, ha valami baj történik körülöttem, főleg közvetlen környezetemben. Mikor tegnap egyik gyerekünk hasfájásról panaszkodott és lázas volt, a legrosszabb emlékem jutott eszembe, mikor ketten borogattuk és nem tudtuk a lázát 39 fok alá vinni. A pici köhögött, szörtyögött - csak kórházba ne jussunk, mert arról nincs jó emlékünk. Pedig sokszor volt, hogy lehetett volna rosszabb is és nem volt, sőt még csak rossz sem volt.

Elmúlik minden. Néha mamámat kérdezem, mit csináltak régen, mikor ez vagy az történt. S ő nyugodtan mondja, akkor nem volt ..., mi csak ... Már nincs pánik, csak az átélés nyugalma. Pedig akkor is féltek, aggódtak, szenvedtek és szerettek.


Két lazább napunk volt, pihenés és gyógyulás. Újra arra a következtetésre jutottam, hogy a sulis napok és a vakációs napok száma pont fordítva kellene legyen, hogy a gyerekeknek több idejük legyen azzal foglalkozni, azt tenni, arról olvasni, ami épp érdekli őket. Mert akkor sokkal többet tanulnának.

Mostanában kedvenc tárgy: ötféle fagyi ízének összehasonlítása. :D
Gondolom idén utoljára gyakorolhatták múlt héten. Bár ki tudja... egyszer már gondoltam az idén ezt és mégsem úgy lett.

Hol vol, hol nem volt

volt egyszer egy, a maihoz hasonló nap, egy napos, meleg októberi szombat, amikor elkezdődött a mi közös életünk.

Most hozzánk tartoznak ők is, megannyi kedves ajándék.

Visszanézve hálás vagyok Istennek a sok jóért ami velünk történt. Az elmúlt években, volt hogy arra is gondoltam, hogy csak Isten lehetett olyan merész, hogy egy életre egymás mellé tegyen két annyira különböző embert mint mi. Épp ezért ez nagyon jó ötlet volt, láthatom, hogy ami lehetetlennek tűnik, az lehetséges Vele. Hálás vagyok az Emberért, aki hűségesen szeret, megbocsát, és más mint én. Szeretnék vele együtt megöregedni... s hogy történetünk vége valahogy ilyen legyen: gyermekeik és unokáik is mind áldottak voltak, Istent tisztelték, ragaszkodtak hozzá és boldogan éltek míg meg nem haltak.

... és itt az eső,

őszi eső. Örülök neki, hisz hónapok óta alig volt eső erre felénk. Persze, ha egy álló hétig tartana ez az idő, napsütésre vágynék, biztos.

Nézem a napos őszi képeket. Sok szép emlék - sok kincs, ami nem látható, csak a lelkünkben él, mert nem lehet lencsevégre kapni annyi mindent.

Lassan látom, hogy a kicsi apró dolgok sokra mennek.

Úgy érzem, elfelejtettem, hogy is kell kezdeni a hozzátáplálást. Most ezen gondolkozom, mert lassan esedékes lesz nálunk újra. S akkor azt is mondhatom, várom már az időt amikor (a kicsi 1 éves lesz) nem kell külön főzni, azt ehet majd, amit mi a többiek. Persze inkább valami örömöt kellene találnom abban, hogy valakit bevezethetek lépésről-lépésre családunk ízvilágába. Legalább érdekes, de biztos nagyon szép időszak előtt állunk, ülni, mászni, járni tanulás....
Szóval tanulnom kell még - az idő múlásával nem csak gyermekeink nőnek meg, hanem esélyünk van nekünk is felnőni hozzájuk, feladatainkhoz. Nem kis kihívás, s nem is mindig megy minden jól, mégis szép, ha nem adjuk fel.

Végre itt az ősz!

Sokáig tartott a nyárias meleg. Furcsán meleg, száraz volt itt felénk a nyár és az ősz is eddig. Már vártam a hűvöst. Jól esik.
És mégsem örülök már neki olyan nagyon. Nem is magam miatt, vagyis mégis: Dóra még sosem tapasztalt ilyen hideget, s most már tudom, ő sem szereti a hosszas, réteges öltöztetést és ezt érthetően, jó hangosan, fület sértően adja tudtomra - s szerintem a szomszédok is hallják. Nem semmi, ami akkor kezdődik, mikor elhangzik a "készüljetek, megyünk ki!" felszólítás. A két wc azonnal foglalt lesz. Hárman is kérdeznek egyszerre: milyen nadrágot? rövid ujjú blúzt? ezt vehetem? zokni is kell? szandával megyünk? vastag nadrágot vegyek? szvetter is kell? S mondják is: ez nem tetszik, ezt veszem, ... S kérnek is: húzd fel a zoknim, gombold be..., húzd fel a cipzárt..., add ide a ... vidd ki a (nem tudom milyen játékot). Közben gyorsan átöltözöm, felöltözök és Dórát is öltöztetem, igyekezve, hogy a lehető leghamarabb kivigyem, ne izzadjon meg nagyon. Néha ilyenkor kiömlik a palackból a víz, elfogy a nem tudom mi, a kicsit hirtelen még egyszer tisztába kell tenni vagy leböfizi magát és az anyját és kezdhetjük előröl az öltözést vagyis az átöltözést.  Aztán legyen kendő a nyakban ha hideg szél fúj és mindenki fejére is valami... Mire leérünk én már kifáradok. De a hideg jót tesz, észhez térít felfrissít és a gyerekek örömmel futnak egy kört (vagy többet is), és hintáznak, mászókáznak, teljesen frissek. Dóra is képes cipeltetni magát - ezt nem értheti meg, csak az akinek volt ilyen gyereke, én eddig kettő ilyet kaptam - náluk a "jól bevált módszerek" nem válnak be, míg a másik kettőnél nem is volt szűkség rájuk. Hát ezeknek az ősz hozta apróságoknak nem örülök olyan nagyon. Máskülönben nagyon szép az ősz. A sárguló levelek, a szél, a felhők... Még láttunk a múlt héten lepkéket, katicabogarakat, bodobácsot, ökörnyálat.
Jó dolgunk van, mert sok mindennek örülhetünk. A gyerekek játékában mondta egyikük a minap: "azért nem vagyunk olyan szegények, mert ennivalót tudunk venni!".

Aztán nálunk a konyhában hangzott el egy étkezésnél, míg én bent a szobában a kicsit szoptattam:
A (másik) kicsi:
-Lökdös.
Apa:
-Ne lökdösd!
A "jó"testvér:
-De hisz azt mondta: lökösss!
Könnyű volt nekem bentről mosolyognom.
A nehéz percek ellenére, sok örömben is van részünk. És csiszolódunk egymás által.

Néha

egy rövid beszélgetés
s megértjük a másik másságának okát
a ki nem mondott fájdalmakat
hogy mégsem volt igazunk, amikor azt gondoltuk róla, hogy...
s hogy lehetett volna másképp is -kívülről nézve könnyű ezt mondani
hogy a lehető legjobban döntött az adott helyzetben - ismerve a múltat, a "nincs" és "nem lehet" okozta határokat
a sérelmek és félelmek bénító hatását s az így született döntéseket
az önzés rombolását
a kommunikáció értékét, főleg ha hiányzik
hogy nyomot hagyunk egymásban, néha fájón
s hogy mindezek fölött ott van Isten kegyelme

Még egy

menyegzőben voltunk szeptemberben.
Más volt. Szép volt. Jó volt.
Az istentisztelet egy református templomban volt. Egyszer régen egy este arra sétáltunk kettesben és megcsodáltuk kívülről, szerettem volna látni belülről is, de zárva volt. S lám, megadatott, bent lehettem egy istentiszteleten, s még milyenen!

A vacsora is szép helyen volt és finom volt. Volt hely a gyerekeknek kint lenni. Azt hiszem nem hamar felejtik el a buborékfújást :). S az új barátságot sem.

Nagyon gyorsan telnek a napok. Sok szép pillanat. Szép emlékek.