A tavasz

érkezése minden évben csodálatos. Minden nap öröm kimenni és számbavenni a változásokat: kinyílt még egy virág, bomlanak a rügyek. Nagyon hálás vagyok Istennek ezért a kis zöld területért a ház körül. Már egy ideje folyamatosan van virág a vázában a kertből.  Tettem néhány málnabotot a kertbe. Locsolom őket, és várom, lesem, hogy életre kelnek-e. Mostanában a macska is mellémszegődik, amikor kimegyek a kertbe meglocsolni az új málnabotokat s a kutya is a közelben sertepetél, de őt nem engedem be a kis elkerített veteményes részbe. Annyi remény, ígéret van az előbújó rügyekben, virágokban!

S míg annyi szépség vesz körül próbálom a szívemet is ünneplőbe öltöztetni. Idén nagyon koránra esett a magyar húsvét. A páska idén az ortodox egyház húsvétja körül lesz. A mi virágvasárnapunk egybeesett idén a bibliai purim ünneppel. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok figyelni az ószövetségi nagy ünnepkre, hisz mindnek fontos üzenete van. S hogy látható jele legyen ennek, kipróbáltam egy új sütit, a hámántáskát vagy hámánfülét. Mind elfogyott. De a purim messze több, mint sütizés. Újra meghallgattam Eszter történetét. A gonosz Hámán mögött felismertem a régi ellenséget, aki a zsidó nép kipusztítására törekedett azért, hogy megsemmisítse Isten megváltásunkra irányúló tervét. Nagyon csodálom Eszter bátorságát, engedelmességét, odaszánását. S azóta hányszor tört a zsidók életére a nagy ellenség, aki Krisztus egyházának is ellensége! S még nem adta fel a harcot, mint aki tudja, hogy már csak kevés ideje van, láthajuk ma is tombolását.  De ahogy Eszter idejében  nem tudott győzni, úgy ma sem és a jövőben sem fog győzni, akor sem, ha úgy látszik, hogy igen. Gondolkozom, hogyan tudtak három napig étel és víz nélkül böjtölni Eszter és súsáni zsidók? Ma is a purim előtti napom így böjtölnek a zsidók pirkadattól naplementéig, emlékezve Eszter böjtjére (vagy ha ez a nap szombatra esik, akkor a szombat előtti csütörtökön böjtölnek, mint idén is). Azt hiszem azért, mert nagyon nagy volt a tét, nagy ellenséggel álltak szembe és nem volt semmi esélyük a megmaradásra, csak ha Isten lép közbe értük. Isten szabadítása örömünnep. Micsoda öröm lesz, amikor Isten végleg és örökre leszámol lelkünk vádlójával! Csodálatos jövő, kimondhatatlan öröm felé megyünk, bár most kissé meg vagyunk szomorodva azok miatt, amik most történnek.

Olvasni jó

Sok éven át a böngésztem a könyvesboltok gyerekrészlegét. Szerettem a gyerekeinknek könyveket vásárolni. Sokat olvastam nekik és ők is megszerették az olvasást. Aztán lassan kinőttek a gyerekkönyvekből. Kellett egy kis idő, míg leszoktam arról, hogy a könyvesboltokban először a gyerekrészlegre menjek.

Egyszer az egyik gyerekünk megvigasztalt, és azt mondta, hogy ha tetszik egy gyerekkönyv, nyugodtan vegyem meg, akkor is, ha őket nem érdekli. Ha nekem tetszik egy gyerekkönyv az elég ok, hogy megvegyem. Így hát tavaly év vége felé vettem egy gyerekkönyvet, magamnak, mert szeretem a szép történeteket. Amióta vannak gyerekeink, annyi szép, érdekes, izgalmas törénetet és regényt olvastam fel. Nem kell ennek véget érnie.

Harry Voss: Vadóc és a múlt titkai. Ez a Vadócról szóló sorozat első kötete. Vadócot a Schmidtsteiner család találja meg egy erdőben egy piknik alkalmával. Magukhoz fogadják, amíg a hatóságok megtalálják a szüleit. Sok izgalmas változást hoz a családba az új kisfiú, sokszor megnevettettek a a váratlan fordulatok amelyekben a családnak része lesz. Vadócnak is sok ismeretlen dologgal találkozik új családjában, mint hogy étkezés előtt imádkoznak. De Istent miért nevezik atyának és mit jelent az ámen?

Igazi kikapcsolódás volt olvasni ezt a történetet. Remélem, elolvashatom a folytatást. Magyarul eddig három kötet jelent meg a hétből (Harmat kiadó). Gyereknek és felnőttnek is kellemes olvasmány. S bár az én nagy gyerekeim még nem olvasták, ismerek olyan gyerekeket, akiknek az anyukájuk felolvasta Vadóc történetét, és nagyon szerették hallgatni.

André Stern: "...és sosem jártam iskolába." - Egy boldog gyermek története. Már több évvel ezelőtt hallottam erről az emberről és erről a könyvről. Örülök, hogy végre elolvashattam. Jobb lett volna 15 évvel ezelőtt olvasni, de így is érdekes, tanulságos volt. Szerető családban felnőni iskola nélkül nem feltétlen veszteség. A könyvben André Stern elmeséli, hogyan tanult meg olvasni, írni, számolni és minden mást.  Azért tanult, mert érdekelte vagy szüksége volt bizonyos ismeretekre, készségekre. Újra találkoztam az "autodidakta" szóval. Néha az iskolában is hallottam, amikor híres emberek életrajzát kellett megtanulni. De nem csak úgy egyedül, magában tanult André. Amikor például gitárt akart készíteni magának, elment Svájcba egy hangszerkészítőhöz és ott készített magának gitárt. Megtanulta tapasztalatból is, hogy: "A mester egy olyan ember, aki lépésről lépésre elkísér a tanulás gyakorlati útján, anélkül, hogy siettetné, anélkül, hogy kész módszerrel agyonnyomná, anélkül, hogy vizsgákra való felkészítéssel rabolná erejét, hogy feleletválasztós teszteket vagy órarendet kényszerítene rá." Saját tapasztalata, hogy "a munka világának valóságában a döntő kulcsmondat, amit mindenki ismer és senki nem von kétségbe: a szaktudás fontosabb a végzettségnél." Szerinte sok felnőtt úgy vélekedik, hogy "Egyszerűbb, ha az életünket nem bonyolítjuk a gyerekekkel, és leadjuk őket az iskolában. A következmények azonban ijesztőek: hangzavar, erőszak, labilitás, akaratosság, tudatlanság... egy struktúrák nélküli élet. És a szülők megelégszenek azzal, hogy mindenki más is így csinálja.". Sokszor az iskola merevsége miatt elvész a kreativitás, az érdeklődés, az energia, ami a kisgyerekket hajtja. Elmondja, hogy soha nem okozott neki nehézséget, hogy beilleszkedjen a társadalomba, mert soha nem érezte, hogy azon kívül lenne. Nem volt egybezárva a korosztályával, így sokkal érdekesebb volt az élete. Nem kellett jó jegyekért harcolnia, felnőttként pedig nem volt gondja hogy munkát kapjon. Annyi tapasztalatot szerzett a felnövekedés évei alatt, hogy nem kellett hízelegjen, megalkudjon, a munkája örömöt okoz. Igazán érdekes és  elgondolkoztató könyv.  Olvasás közben felmerül az emberben pár kérdés. Az iskola nem feltétlenül rossz minden gyereknek. De nem is abszolút jó. Esetleg lehetne jobb máshogy élni egyeseknek?

Zarifa Ghafari, Hannah Lucinda Smith: Zarifa -egy nő harca a férfiak világában. Mivel nagyon szeretek életrajzokat olvasni, újra találtam magamnak egyet. Egy nőről olvastam, aki számomra ismeretlen világban élt. Afganisztán sokat szerepelt a hírekben az elmúlt években, évtizedekben. Nem szép és kellemes dolgok jutnak eszembe, ha erről az országról hallok. Lehet, hogy már hallottam, de itt olvasva megjegyeztem, hogy 71000 civil áldozata volt Amerika húsz éven át folytatott háborújának."Minden egyes ilyen halott mögé oda kell képzelni egy kiterjedt, lelkileg összetört, felbőszült és gyakran bosszúszomjas családot". Zarifa gyermekkorában a lányok nem járhattak iskolába, titokban végezte  el az alapfokú iskolát. Fontosnak tartotta a tanulást. Sikerült kiharcolnia, hogy Indiában egyetemi oktatásban legyen része. Célja, hogy segítsen népének, főleg a nőknek. Elérte, hogy polgármester legyen egy afganisztáni településen. De sok gyűlölettel, fenyegetéssel kellett szembenéznie egy férfiak uralta világban. Többször merényletet is terveztek ellene. Végül a tálibok elől neki is menekülnie kellett. "Afganisztán mindig is az otthonom lesz, legyen bármilyen a rendszer, és legyen bárki kormányon." Később sikerült visszalátogatnia a hazájába, segélyeket vitt a szükségben levő, szenvedő nőknek és a fiatal lányoknak.