Sok éven át a böngésztem a könyvesboltok gyerekrészlegét. Szerettem a gyerekeinknek könyveket vásárolni. Sokat olvastam nekik és ők is megszerették az olvasást. Aztán lassan kinőttek a gyerekkönyvekből. Kellett egy kis idő, míg leszoktam arról, hogy a könyvesboltokban először a gyerekrészlegre menjek.
Egyszer az egyik gyerekünk megvigasztalt, és azt mondta, hogy ha tetszik egy gyerekkönyv, nyugodtan vegyem meg, akkor is, ha őket nem érdekli. Ha nekem tetszik egy gyerekkönyv az elég ok, hogy megvegyem. Így hát tavaly év vége felé vettem egy gyerekkönyvet, magamnak, mert szeretem a szép történeteket. Amióta vannak gyerekeink, annyi szép, érdekes, izgalmas törénetet és regényt olvastam fel. Nem kell ennek véget érnie.
Harry Voss: Vadóc és a múlt titkai. Ez a Vadócról szóló sorozat első kötete. Vadócot a Schmidtsteiner család találja meg egy erdőben egy piknik alkalmával. Magukhoz fogadják, amíg a hatóságok megtalálják a szüleit. Sok izgalmas változást hoz a családba az új kisfiú, sokszor megnevettettek a a váratlan fordulatok amelyekben a családnak része lesz. Vadócnak is sok ismeretlen dologgal találkozik új családjában, mint hogy étkezés előtt imádkoznak. De Istent miért nevezik atyának és mit jelent az ámen?
Igazi kikapcsolódás volt olvasni ezt a történetet. Remélem, elolvashatom a folytatást. Magyarul eddig három kötet jelent meg a hétből (Harmat kiadó). Gyereknek és felnőttnek is kellemes olvasmány. S bár az én nagy gyerekeim még nem olvasták, ismerek olyan gyerekeket, akiknek az anyukájuk felolvasta Vadóc történetét, és nagyon szerették hallgatni.
André Stern: "...és sosem jártam iskolába." - Egy boldog gyermek története. Már több évvel ezelőtt hallottam erről az emberről és erről a könyvről. Örülök, hogy végre elolvashattam. Jobb lett volna 15 évvel ezelőtt olvasni, de így is érdekes, tanulságos volt. Szerető családban felnőni iskola nélkül nem feltétlen veszteség. A könyvben André Stern elmeséli, hogyan tanult meg olvasni, írni, számolni és minden mást. Azért tanult, mert érdekelte vagy szüksége volt bizonyos ismeretekre, készségekre. Újra találkoztam az "autodidakta" szóval. Néha az iskolában is hallottam, amikor híres emberek életrajzát kellett megtanulni. De nem csak úgy egyedül, magában tanult André. Amikor például gitárt akart készíteni magának, elment Svájcba egy hangszerkészítőhöz és ott készített magának gitárt. Megtanulta tapasztalatból is, hogy: "A mester egy olyan ember, aki lépésről lépésre elkísér a tanulás gyakorlati útján, anélkül, hogy siettetné, anélkül, hogy kész módszerrel agyonnyomná, anélkül, hogy vizsgákra való felkészítéssel rabolná erejét, hogy feleletválasztós teszteket vagy órarendet kényszerítene rá." Saját tapasztalata, hogy "a munka világának valóságában a döntő kulcsmondat, amit mindenki ismer és senki nem von kétségbe: a szaktudás fontosabb a végzettségnél." Szerinte sok felnőtt úgy vélekedik, hogy "Egyszerűbb, ha az életünket nem bonyolítjuk a gyerekekkel, és leadjuk őket az iskolában. A következmények azonban ijesztőek: hangzavar, erőszak, labilitás, akaratosság, tudatlanság... egy struktúrák nélküli élet. És a szülők megelégszenek azzal, hogy mindenki más is így csinálja.". Sokszor az iskola merevsége miatt elvész a kreativitás, az érdeklődés, az energia, ami a kisgyerekket hajtja. Elmondja, hogy soha nem okozott neki nehézséget, hogy beilleszkedjen a társadalomba, mert soha nem érezte, hogy azon kívül lenne. Nem volt egybezárva a korosztályával, így sokkal érdekesebb volt az élete. Nem kellett jó jegyekért harcolnia, felnőttként pedig nem volt gondja hogy munkát kapjon. Annyi tapasztalatot szerzett a felnövekedés évei alatt, hogy nem kellett hízelegjen, megalkudjon, a munkája örömöt okoz. Igazán érdekes és elgondolkoztató könyv. Olvasás közben felmerül az emberben pár kérdés. Az iskola nem feltétlenül rossz minden gyereknek. De nem is abszolút jó. Esetleg lehetne jobb máshogy élni egyeseknek?
Zarifa Ghafari, Hannah Lucinda Smith: Zarifa -egy nő harca a férfiak világában. Mivel nagyon szeretek életrajzokat olvasni, újra találtam magamnak egyet. Egy nőről olvastam, aki számomra ismeretlen világban élt. Afganisztán sokat szerepelt a hírekben az elmúlt években, évtizedekben. Nem szép és kellemes dolgok jutnak eszembe, ha erről az országról hallok. Lehet, hogy már hallottam, de itt olvasva megjegyeztem, hogy 71000 civil áldozata volt Amerika húsz éven át folytatott háborújának."Minden egyes ilyen halott mögé oda kell képzelni egy kiterjedt, lelkileg összetört, felbőszült és gyakran bosszúszomjas családot". Zarifa gyermekkorában a lányok nem járhattak iskolába, titokban végezte el az alapfokú iskolát. Fontosnak tartotta a tanulást. Sikerült kiharcolnia, hogy Indiában egyetemi oktatásban legyen része. Célja, hogy segítsen népének, főleg a nőknek. Elérte, hogy polgármester legyen egy afganisztáni településen. De sok gyűlölettel, fenyegetéssel kellett szembenéznie egy férfiak uralta világban. Többször merényletet is terveztek ellene. Végül a tálibok elől neki is menekülnie kellett. "Afganisztán mindig is az otthonom lesz, legyen bármilyen a rendszer, és legyen bárki kormányon." Később sikerült visszalátogatnia a hazájába, segélyeket vitt a szükségben levő, szenvedő nőknek és a fiatal lányoknak.
André Stern: "...és sosem jártam iskolába." - Egy boldog gyermek története. Már több évvel ezelőtt hallottam erről az emberről és erről a könyvről. Örülök, hogy végre elolvashattam. Jobb lett volna 15 évvel ezelőtt olvasni, de így is érdekes, tanulságos volt. Szerető családban felnőni iskola nélkül nem feltétlen veszteség. A könyvben André Stern elmeséli, hogyan tanult meg olvasni, írni, számolni és minden mást. Azért tanult, mert érdekelte vagy szüksége volt bizonyos ismeretekre, készségekre. Újra találkoztam az "autodidakta" szóval. Néha az iskolában is hallottam, amikor híres emberek életrajzát kellett megtanulni. De nem csak úgy egyedül, magában tanult André. Amikor például gitárt akart készíteni magának, elment Svájcba egy hangszerkészítőhöz és ott készített magának gitárt. Megtanulta tapasztalatból is, hogy: "A mester egy olyan ember, aki lépésről lépésre elkísér a tanulás gyakorlati útján, anélkül, hogy siettetné, anélkül, hogy kész módszerrel agyonnyomná, anélkül, hogy vizsgákra való felkészítéssel rabolná erejét, hogy feleletválasztós teszteket vagy órarendet kényszerítene rá." Saját tapasztalata, hogy "a munka világának valóságában a döntő kulcsmondat, amit mindenki ismer és senki nem von kétségbe: a szaktudás fontosabb a végzettségnél." Szerinte sok felnőtt úgy vélekedik, hogy "Egyszerűbb, ha az életünket nem bonyolítjuk a gyerekekkel, és leadjuk őket az iskolában. A következmények azonban ijesztőek: hangzavar, erőszak, labilitás, akaratosság, tudatlanság... egy struktúrák nélküli élet. És a szülők megelégszenek azzal, hogy mindenki más is így csinálja.". Sokszor az iskola merevsége miatt elvész a kreativitás, az érdeklődés, az energia, ami a kisgyerekket hajtja. Elmondja, hogy soha nem okozott neki nehézséget, hogy beilleszkedjen a társadalomba, mert soha nem érezte, hogy azon kívül lenne. Nem volt egybezárva a korosztályával, így sokkal érdekesebb volt az élete. Nem kellett jó jegyekért harcolnia, felnőttként pedig nem volt gondja hogy munkát kapjon. Annyi tapasztalatot szerzett a felnövekedés évei alatt, hogy nem kellett hízelegjen, megalkudjon, a munkája örömöt okoz. Igazán érdekes és elgondolkoztató könyv. Olvasás közben felmerül az emberben pár kérdés. Az iskola nem feltétlenül rossz minden gyereknek. De nem is abszolút jó. Esetleg lehetne jobb máshogy élni egyeseknek?
Zarifa Ghafari, Hannah Lucinda Smith: Zarifa -egy nő harca a férfiak világában. Mivel nagyon szeretek életrajzokat olvasni, újra találtam magamnak egyet. Egy nőről olvastam, aki számomra ismeretlen világban élt. Afganisztán sokat szerepelt a hírekben az elmúlt években, évtizedekben. Nem szép és kellemes dolgok jutnak eszembe, ha erről az országról hallok. Lehet, hogy már hallottam, de itt olvasva megjegyeztem, hogy 71000 civil áldozata volt Amerika húsz éven át folytatott háborújának."Minden egyes ilyen halott mögé oda kell képzelni egy kiterjedt, lelkileg összetört, felbőszült és gyakran bosszúszomjas családot". Zarifa gyermekkorában a lányok nem járhattak iskolába, titokban végezte el az alapfokú iskolát. Fontosnak tartotta a tanulást. Sikerült kiharcolnia, hogy Indiában egyetemi oktatásban legyen része. Célja, hogy segítsen népének, főleg a nőknek. Elérte, hogy polgármester legyen egy afganisztáni településen. De sok gyűlölettel, fenyegetéssel kellett szembenéznie egy férfiak uralta világban. Többször merényletet is terveztek ellene. Végül a tálibok elől neki is menekülnie kellett. "Afganisztán mindig is az otthonom lesz, legyen bármilyen a rendszer, és legyen bárki kormányon." Később sikerült visszalátogatnia a hazájába, segélyeket vitt a szükségben levő, szenvedő nőknek és a fiatal lányoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?