Márciusban

mit is csinál, akinek kertje van? Minden reggel körbe járja, nem bújt-e ki valami elvetett mag? Felveszi a harcot a gyomokkal, előkészíti a helyet a májusban elvetendő virágmagoknak, tervez, itt egy kicsit ás, ott egy kicsit kapál vagy gereblyéz, ha kell locsol. Várja, hogy kinyíljon a kankalin, a nárcisz. És palántázik bent a házban ha kint nem lehet.

Gyönyörű lett az erika. Azt hittem olyan halvány marad. De nagyon szép színe lett. Öröm ránézni.

Akkor hát lássuk, mit csinál  Karel Čapek szenvedelmes kertésze márciusban. (forrás)

MÁRCIUS

Nekünk, kertészeknek, különösen megszívlelendők a népi időjóslás bölcsességei. Mi hiszünk Jégtörő Mátyásban, s ha Mátyás nem törte meg a jeget, várjuk, hogy „Sándor, József, Benedek – zsákban hozza a meleget”, tudjuk, hogy „márciusban még foga van az időnek”, hiszünk a fagyosszentekben, a tavaszi napéjegyenlőségben, abban, hogy a Medárd-napi eső negyvennapi esős időt hoz, és hisszük még sok hasonló időjárási regula igazát, amelyekből kiderül, hogy az embernek a világ kezdete óta rosszak a tapasztalatai az időjárásról. Az sem volna csoda, ha efféle szólásmondások is elterjedtek volna: „május eleje, hóolvadás ideje”, vagy: „Szent György napján szokott dolog, hogy megfagy a füled, orrod”, avagy: „Péter-Pálkor jól teszed, ha bundádat felveszed”, továbbá: „István király ünnepén járkálhatsz a tó jegén”, és végül: „Szent Mihálykor az egyik tél végződik, a másik meg kezdődik”. Egyszóval a népi időjóslatok nagyobbára kedvezőtlen és nem valami örvendetes dolgokat ígérnek. Épp ezért az emberi nem csodálatos és törhetetlen optimizmusának nincs fényesebb bizonyítéka, mint a kertészek létezése, a kertészeké, akik az időjárás megszolgált rossz hírével dacolva minden évben újra várják a tavaszt, és lelkesen nekilátnak a tavaszi munkának.

Aki kertésznek csapott fel, szívesen felkeresi a régvolt idők tanúit. Ezek általában idősebb és egy kissé feledékeny emberek, akik minden tavasszal váltig bizonygatják, hogy ilyen tavaszt még meg nem értek. Ha hűvös van, kijelentik, hogy ilyen tavaszra nem is emlékeznek. „Egyszer, vagy hatvan éve lehet annak, tudja, akkor olyan nagy meleg volt, hogy Gyertyaszentelő napján már virított az ibolya.” Viszont ha egy kicsit melegebb az idő, a régvolt idők tanúi azt bizonygatják, hogy ilyen meleg tavaszra nem is emlékeznek. „Egyszer, vagy hatvan éve lehet annak, József-napkor szánkáztunk.” Röviden: az ő vallomásaikból is az következik, hogy a mi éghajlatunk alatt időjárás dolgában zabolátlan önkény uralkodik, és ez ellen mit sem lehet tenni.

Nem tudom a titkát, miről ismerik meg egymást a kertészek, szagról-e, jelszó szerint-e vagy valamely titkos jel alapján, de annyi bizonyos, hogy első látásra felismerik egymást, akárhol akadnak is össze, mondjuk, a színház folyosóján, teadélutánon vagy egy fogorvosi várószobában. Egymással váltott első szavaik az időjárásra vonatkoznak („Nem, uram, nem is emlékszem ilyen tavaszra!”), aztán rátérnek a csapadék kérdésére, beszélnek a georgínákról, a műtrágyákról, egy holland liliomról („Nem jut eszembe a neve… No mindegy, majd adok belőle hagymát.”), a szamócáról, az árjegyzékekről, a téli károkról, a pajzstetvekről, az őszirózsákról és más hasonló témákról. Az csak látszat, hogy két szmokingos férfi társalog egymással a színházi folyosón, a mélyebb és igazabb valóság az, hogy két kertész áll ott ásóval vagy öntözőkannával a kezében.

Akinek megáll az órája, széjjelszedi, aztán elviszi az óráshoz. Akinek elakad az autója, felemeli a motorfedőt, belepiszkál a motorházba, s végül hívat egy szerelőt. Mindennel a világon lehet valahogy boldogulni, mindent lehet igazgatni és reformálni, de az időjárás ellen semmit sem lehet tenni. Nem segít semmi: a buzgalom, a nagyralátás, az újító szellem, a szemfülesség, az átkozódás egyként hatástalan; a bimbó kinyílik, a csíra kikel, amikor eljött az ideje, és betelt rajta a törvény. Alázatosan tudomásul vesszük az ember tehetetlenségét, megértjük, hogy minden bölcsesség támasza és talpköve a türelem.

S különben is, mi egyebet tehetnénk?

Amíg csak távoli és felületes személőként néztem a kész művet, mármint a kertet, addig a kertészeket különlegesen finom, költői lelkületű embereknek tartottam, akik madárdalt hallgatva virágillatot termesztenek. Most, hogy közelebbről szemlélem a dolgaikat, rájövök, hogy az igazi kertész nem virágot nevel, hanem a talajt, a földet ápolja. Beássa magát a földbe, s mindazt a látványt, ami fölötte van, átengedi nekünk, henyélő mihasznáknak. A földbe merülve él. A komposztrakásban állít magának emlékművet. Az édenkertbe lépve mámorosan szippantana egyet a levegőből, mondván: Istenemre, ez aztán a humusz! Úgy hiszem, el is felejtene gyümölcsöt szakítani a Jó és Gonosz Tudásának Fájáról, inkább azon mesterkednék, hogyan csenhetne el a Teremtőtől legalább egy talicskára való paradicsomi földet. Vagy észrevenné, hogy a Jó és Gonosz Tudásának Fája körül a föld nincsen szépen kitányérozva, s mindjárt elkezdene a földdel bajlódni, azt sem tudván, mi csüng a feje fölött. – Ádám, hol vagy? – szólítaná a Teremtő. – Mindjárt – vetné oda a kertész félvállról –, most nem érek rá. – S tovább munkálkodnék a fák tányérozásán.

Tavasszal a kertészeket ellenállhatatlan csábítás vonzza a kertjükbe. Alig teszik le a kanalat, már az ágyások közt motoszkálnak, hátsó felüket a bűbájos kék ég felé emelve. Ujjaik közt elmorzsolnak egy-egy meleg rögöt, aztán közelebb dugnak a gyökerekhez egy darabka kincset érő tavalyi érett trágyát, egy kicsit arrább kitépik a gyomot, emitt meg felszednek egypár követ. Most a szamóca körül borzolgatják a talajfelszínt, a következő percben már a salátapalánták fölött görnyedeznek, orruk szinte a földet túrja, és szerelmesen csiklandozza a gyökerek finom szálú gubancát. Így élvezik a tavaszt, görnyedő hátuk felett járja a nap a maga útját, felhők úsznak a kék égbolton, és párzanak az ég madarai.