A hosszú, meleg és száraz nyár után sietve, hidegen, szürkén és esősen tört ránk a ősz. Napokra elrejtette a Napot. Előkerült a hosszú nadrág, a kardigán, a kabát, este a meleg takaró. Többfelé áradások és egyéb nyomorúságok.
A nyár végén beszerzett vírus még itt bolyong köztünk. C-vitamint szopogatok és étkezések után propolisz cseppeket számolok még mindig. Az éveim száma miatt érzem gyengének magam? Milyen az életteli vidám reggel? Csendes örömmel örülök minden reggelnek, mert jobb, mint a tegnapi. Igyekszem lendülettel kezdeni a napot. Határozottan jobban vagyok, mint egy vagy két hete. Mégis még este előtt elfáradok. A kávé most nem csak kedvtelés. És várom már a napsütést.
Az asztalon két kupacban emelkednek az olvasásra váró könyvek. Olvassak vagy inkább vasaljak és hallgassak valamit? Jó lenne sütni valamit, a kamaszok mindennek örülnek amiben van egy kis cukor esetleg kakaó.
Míg döntésre jutok a délután felől, nézem az ázott avart, a szürke eget. George Bacovia versei jutnak eszembe, melyekben minden ólomszürke, nyomasztó, kedvtelen. Mikor kamaszként kellett olvasni, nem tetszettek. Akkor az esős napok is szépek voltak.
Milyen az, ha az ember megöregszik? Ha mindenki elmegy, mert dolga van, mit tehet, akinek már nincs ereje dolgozni? Ha ide-oda teszik az embert, hogy lehet értelmet találni a napoknak? Hogyan lehet a hosszú várakozásban megőrizni a reményt? Van-e öröm a betegség, gyengeség, öregség, magány idején?
Néhány vasárnapig a délutáni istentiszteleteken Jób könyvéből fogunk olvasni. Nem könnyebb lenne tavasszal vagy napsütéses nyáron foglalkozni ezzel a könyvvel? Rövidülő nappalok, ősz, elmúlás. Értelmetlennek tűnő szenvedés, reménytelenség. Régen és ma is tele volt és van a világ szenvedéssel. Nem tudom, hogyan élik túl a napokat azok, akik épp most vannak a legnagyobb nehézségben. A derüs napok rohanásában, nevetésében észre se vesszük a rejtett, belső erőt és a megtartó kegyelmet.
