Szolzsenyicin: Gulág szigetcsoport

11 hónapra volt szükségem, hogy végére érjek a tavaly nyáron elkezdett elég vastag kötetnek. Nem a lapok száma, hanem a kötet témája miatt olvastam ilyen nehezen Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág című könyvét. Főleg a könyv első részével haladtam nagyon nehezen. De az egész könyv szívfájdítóan szomorú. De el kellett olvasnom, azért, mert ez nem fikció. Az író megtörtént, átélt, látott, hallott eseményekről számol be. Kimondhatatlan sötétség, kegyetlenség, gonoszság és mérhetetlen szenvedés. Hogy történhetett meg mindez? Lev Tolsztoj írta: "Ha emlékezetünkben tartjuk a múltat és szembenézünk vele, ezzel azt az új kórt is leleplezzük, mely éppen hatalmába akar keríteni."

Sokáig azt hittem, hogy a koncentrációs munkatáborok a németekhez kötődnek. Aztán egyszer meglepetten hallottam arról, hogy az első koncentrációs munkatáborokat a britek létesítették a századforduló táján Dél-Afrikában, ahová főleg búr gyerekeket és nőket zártak be, civileket. Micsoda  kegyetlenség!

Aztán Oroszországban 1918-ban alakították ki az ottani első koncentrációs táborokat. "már 1918-ban is szerveztek lágerokat emberek sanyargatására és dolgoztatására." Átnevelő munkatáborok voltak. "Hiszen 'A Gothai Program Kritikájában' már Marx rámutatott arra, hoy a rabok megjavításásnak egyetlen eszköze a termelő munka." "Mert a mi célunk a teljes megjavulás, hogy a fogoly mint öntudatos dolgozó hagyja el a lágert."

"Csak olyasmid legyen, amit mindig magaddal vihetsz: tudj nyelveket, ismerj országokat, embereket. Egyetlen poggyászod emlékezeted legyen. Tanulj, emlékezzél! Csak abban bízhatsz, hogy egyszer még kicsíráznak az így elraktározott keresrű magvak."

"Azt azonban el kell ismerni, hogy Arhipelág agytrösztje valóban Frenkel. Ama szerencsés halandók egyike ő, akiket szomjaz és óhajtva vár a történelem. Igen, voltak Frenkel előtt is lágerok, de még nem nyerték el azt a végleges, egyedi jelleget, mely a tökéletesség ismérve. Mint minden nagy próféta, Frenkel is akkor tűnt fel, amikor a legnagyobb szükség volt rá: a metasztázisok burjánzásának kezdetén érkezett Arhipelágra." Török zsidó volt, Konstantinápolyból, gazdag kereskedő. A  Szovjetunióban valamiért börtönbe került, de valahogy sikerül különleges bánásmódot kieszközölnie magának. Szolovkában gazdasági vezető lesz a szabadoknak kijáró kiváltságokkal. Sztálinnal is tárgyal. Az ő nevéhez fűződik a híres tétel a fogoly kiszipolyozásáról az első három hónapban és annak bevezetése, hogy a rabok az elvégzett munka mennyisége szerint kapjanak ételt. 

"Uram, Istenem! A gránáttűzben, a bombazáporban arra kértelek, hogy tartsd meg életemet. Most azonban arra kérlek, küldd el az irgalmas halált!"

Hol lenne ma Oroszország, ha azt a sok értékes embert élni hagyják?  "...ez a 'viszonylag könnyű' hazai gyártmányú diktatúra 66 azaz hatvanhatmillió emberéletbe került nekünk az Októberi Forradalomtól 1959-ig". Hihetetlen volt olvasnom, hogy 1930 körül elég volt a kitelepítéshez, halálhoz az, hogy valaki mérnök. Micsoda vezetése volt az országnak, hogy ekkora kárt tegyen saját magának? A kollektivizálás következtében kialakult 2-3 évig tartó éhségben 7 millió paraszt halt éhen. Meg kellett találni a felelősöket. Várt rájuk a börtön, a láger, a halál. Önkényes letartóztatások, terror. "Politikai az olyan fogoly, kinek meggyőződése van, s ha ezt megtagadná, visszanyerhetné szabadságát. Akinek nincs ilyen meggyőződése, az csak politikai ocsú."   "Csak olyanokat hagytak békében, akik a puszta vegetálás szintjén maradtak."

Nem csak a mérnökök, a parasztok, kulákok, gondolkodó diákok, hazatérő hadifoglyok, bárki aki ismert, talákozott valakivel, aki ki merte mondani a véleményét, de a keresztyéneknek sem volt helyük Oroszországban. "S megindult a keresztyének áradata: transzportok és tömegsírok, újabb transzportok s újabb tömegsírok számlálatlan milliók. Észrevétlenül hunytak ki, mint a gyertya, mely nem világít, csak közvetlen környezetének. Oroszhon legigazabb keresztyénei voltak ők. A gyöngébbek meginogtak, dezertáltak, meglapultak."

Többféle láger volt, különböző nehéz munkákat (csatornaépítés, favágás stb.) végeztettek a rabokkal. Egy év alatt általában a rabok 10% - a meghalt a munka, nehéz körülmények, betegség miatt. De ez nem volt gond, hisz végtelen volt a tartalék, akikkel pótolni lehetett a kiesőket.

"A 20x6 méteres sátor közepén egyetlen benzineshordó volt a kályha, fűtésre egy vödör szenet utaltak ki naponta - azontúl csak a tetveiket égethették. A sátorponyvát belülről vastag zúzmararéteg borította. Priccs nem volt elegendő: egy rész feküdt, a többi járkált, aztán cseréltek. Napi harminc deka kenyér s egy tálka balánda. Hébe-hóba, nem mindennap, egy darabka tőkehal. Víz nem volt, jégdarabkákat osztottak, mint a kenyeret. Magától értetődik, hogy sohasem mosdhattak, fürdésről nem is beszélve. Testüket ellepték a scorbut foltjai."

"Akiknek már jártányi erejük sem volt, azokat ugyancsak végsőkig leromlott, de még nem annyira fölpuffadt társaik vontatták ki szánokon a munkahelyre. A lemaradozókat bottal ütlegelték és kutyákkal maratták. A munkahelyen 45 fokos hidegben sem engedtek tüzet rakni, nem melegedhettek (csak a tolvajoknak engedték meg ezt is)."

"(A lágerban ugyanis kedvtelve szokták verni a gyöngébbeket, nem csak a munkaelosztók és a brigádvezetők, hanem a közönséges rabok is: érezni akarják, hogy még nem vesztették el minden erejüket. Ez már csak így van: az ember nem győzheti meg saját magát saját erejéről anélkül, hogy ne kegyetlenkedne másokkal.)"

"Megfigyeléseim arról győztek meg, hogy az ember nem válhat aljassá a lágerban, hacsak azelőtt is aljas nem volt. Ha valaki rohamosan elzüllik a lágerben, meglehet, hogy nem is züllésről van szó, csak az az aljasság bújik ki belőle, amelyre korábban egyszerűen nem volt indoka."

"Ezért mondja D.Sz. L...v, ősz lágerveterán, hálás-bűntudatosan: hogy ma élek, az azt jelenti, hogy valaki más került helyettem a kivégzendők listájára; hogy ma élek, az azt jelenti, hogy valaki más fulladt meg helyettem a bárka fenekén; hogy ma élek, az azt jelenti, hogy nekem jutott húsz dekával több kenyér, amelynek hiánya valakit sírba vitt."

"A szabadulás napja? Mit adhat nekünk annyi év után? A fölismerhetetlenségig megváltozunk arra, megváltoznak szeretteink, azok a helyek, ahol valamikor boldogok voltunk, - minden, minden idegen... Lassan már magát a gondolatot is furcsának, képtelennek találjuk, hogy egyszer nekünk is üt a szabadulás órája. 'Szabadság'? Mintha volna szabadság ebben az országban! Vagy mintha szabaddá lehetne tenni az olyant, aki maga nem szabadult fel léllekben!"

"Igen, lehet gondolkodni a börtönben, de azért a lágerban sem lehetetlen. Mert ami a fő: nincsenek gyűlések! Tíz évre föl vagy mentve minden gyűlés alól: hát nem főnyeremény? Míg nyers őszinteséggel, egész a végkimerülésig, sőt a halálig, igénylik munkádat és testi erődet, a rabtartók nem avatkoznak gondolataidba, nem próbálják foglalkoztatni, lekötni agyadat. S ez sokkal konkrétabb, kézzelfoghatóbb szabadságélmény, mint lábunk szabadsága, hogy odafuthatunk, ahová akarunk. ... 'A fej szabadsága' - vajon nem privilégium? Arhipelág lakóinak előjoga. Az is szabadságod ismérve, hogy téged nem foszthatnak meg családtól, tulajdontól, mert már meg vagy fosztva. Akinek nincs, attól nem lehet elvenni. Márpedig ez a szabadság lényege!"

"Egyszerű igazság, de ezért is meg kell szenvedni: nem a győztes háborúk hoznak áldást; hanem a vereséggel végződők. Győzelemre a kormányoknak van szükségük, vereségre a nemzetnek. Győzelem után újabb győzelemre támad étvágy, vereség után szabadságra - s ezt rendesen ki is harcolja a nép. Úgy kellenek a vereségek a népeknek, ahogy a bajok és szenvedések az egyes embernek: arra késztetnek, hogy elmélyüljünk lelki életünkben, keressük a szellem magasságait."