Elmúlt a május. Itt a nyár. Annyi csapadék esett az elmúlt hónapban, mint már évek óta nem. Nem kellett még locsolni a kertet. A kiterített ruhák sokszor nehezen száradtak a párás levegő miatt. Néha én is nehezen viseltem ezt a magas páratartalmat. Nekem akkor jó, mikor a férjem azt mondja, hogy száraz a levegő.
Június elseje itt gyereknap. De már nincsenek kisgyerekeink. Volt aki szabad volt, volt akinek tanulnia kellett. Nem volt nagy közös program. De ha már gyereknap volt, én elgondolkoztam azon, hogy milyennek láttam a világot, amikor gyerek voltam. Azok még a kommunizmus évei voltak. Akkor kötelező volt azt tenni, amit kértek, nem lehetett kimondani, amit gondoltunk és tűrnünk kellett az ideológiai nevelést vagy legalább úgy tenni mintha... Volt egy kettős életünk, tudtuk mi az, amire nem kell figyelni, nem kell elhinni, nem kell megbízni. Aztán álmodtunk egy szép szabad világot magunknak és a gyermekeinknek. S most mi van? Ideológiai nevelés van, kötelező félrevezetés van, szólásszabadság nincs, a közelben háború, mindenütt hazugság, a jövőkép homályos - ha csak evilági perspektívából nézem.
Egy nemrég olvasott könyv jutott újra és újra eszembe. Már az angol nyelvű megjelenésekor gondoltam arra, hogy jó lenne elolvasni. Aztán egyszer, mikor egy magyar könyvesboltban jártam, láttam, hogy lefordították magyarra is. Kézbe vettem, majd el is olvastam. Nehéz volt elhinnem, amit olvastam, pedig nem ebben az évben íródott. Bárcsak messzi mese lenne! De sajnos nem az... Szóval, gyereknapon minduntalan ez a könyv járt a fejemben: Abigail Shrier: Visszafordíthatatlan károk. Alcíme: A transzmánia, amely elcsábítja a lányainkat. Nemrég egy anyuka mondta, hogy gyerekének az osztályában vannak ilyen gyerekek. Az egész iskola nagy megértéssel, elfogadással fordul feléjük. Akkor döbbentem rá, hogy amit ebben a könyben olvastam, az nem időben és térben tőlünk messze, hanem itt és most van. Valahol olvastam egy ajánlót ehhez a könyvhöz, ahol azt írták, hogy ajánlják minden szülőnek és pedagógusnak. Egyetértek. Múltkoriban hallgattam egy beszélgetést egy elismert pszichológussal, gyerek- és ifjúkoráról beszélt és hogy hogyan választotta ezt a szakmát. Elmondta, hogy nehéz ifjúkora volt, és csak a húszas évei elején békült meg azzal, hogy fiú. A ma világhírű, elismert szakember nem úgy tűnt, hogy bánná, hogy férfi. Mikor a beszélgetést hallgattam, arra gondoltam, milyen szerencsés, hogy nem most, ebben a korban kamasz. Hagyni kellene a gyerekeket, hogy gyerekek legyenek és segíteni nekik a kamasz éveikben egészséges felnőttekké válni. Jó lenne emlékezi arra, hogy az agy (pl. a prefrontális kéreg) fejlődése a húszas évek közepéig tart. A hormonok hatással vannak az agy fejlődésére. Jó lenne tudni, hogy a hormonblokkolóknak milyen mellékhatásaik vannak. Ha lányok tesztonteront szednek, annak is vannak kockázatai. S míg egyesek világszerte azért harcolnak, hogy minél fiatalabban lehessen nemátalakító műtéteknek alávetni a gyermekeket, szüleik jóváhagyása nélkül, hisz mindenki szabadon dönthet a teste felől, ez a szabadság nem terjed ki azokra a fiatalokra, akiket akaratuk ellenére besoroznak és töltelékként használnak a háborúban. Ők miért nem dönthetnek a saját testük felől, arról, hogy békében akarnak élni a világon bárhol? De meg kell-e még döbbenünk a kettős mércén? Honnan is indultam? Hogy gyereknap kapcsán arra jutottam, hogy ma sem könnyű gyereknek lenni. Hosszú és sokszor nehéz utat kell megtenni, amíg valaki eléri az érett felnőttkort. Remélhetőleg előbb vagy utóbb minden túlélő felnőtt éretté is válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?