A harmadik Elisabeth Gaskell könyet olvastam el. Elsőnek az Észak és Dél-t olvastam, aztán az Édesek és mosthák-at, most pedig a Phillist (Lazi, 2006). A könyv vékony a másik kettőhöz viszonyítva, a történet sem olyan magával ragadó, de mégis tetszett. Talán mert nem a "boldogan éltek míg meg nem haltak"-kal végződik, mint ahogy az életben is, sok szerelemnek nem ez a vége.
Fülszöveg:
Mintha még most is látnám a kopár, szürke fák alig zsendülő ágai alatt, melyek napról napra sötétebb színt öltöttek. Széles karimájú kalapja hátracsúszott a nyakára, keze megtelt illatos erdei virágokkal. Alig vette észre, ha ránéztem. Gyönyörködő figyelemmel hallgatta a szomszédos fákon és bokrokban megbúvó madarak csicsergését Phillis, az én unokahúgocskám rózsához hasonlított, mely viharoktól oltalmazva virágzik egy magányos ház napos oldalán.
Elizabeth Gaskell az angol regényírás kiválósága, a viktoriánus Anglia egyik különösen szeretni való írónője volt. Szoros barátság fűzte a kor másik neves írónőjéhez, Charlotte Brontë-hez, akiről kitűnő életrajzot is írt. Ebben a regényében egy megejtően egyszerű történetet mond el egy ártatlan fiatal lány bimbózó, majd meghiúsuló szerelméről nagy-nagy asszonyi melegséggel, megértő humorral, gyöngéd természet- és emberismerettel. Az angol prózának ez a nemes veretű, romolhatatlanul friss remeke minden rendű, rangú és korú olvasót megszólít, manapság sokkal inkább, mint korábban bármikor. A Phillis olvasása közben készségesen beleveszünk Közép-Anglia napsütötte, szénaillatú tájaiba, és örömest időzünk abban a pasztorális környezetben, mely közvetlen rokonságban áll az antik aranykor világával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?