a szitáló esőben egy óriási tócsa "partján".
Ma mire kimentünk e gyerekekkel elkezdett esni az eső, vagy inkább "szitálni" - ahogy kijavított Anita. Hát nem ijedtünk meg, s ha már vettük a fáradságot, hogy elinduljunk (ami komoly munkát és időt igényel ilyen télidőben), nem fordultunk vissza, hanem azt mondtuk, sétálunk egy rövidet.
A piac felé a nagy tócsát az elmúlt napokban alig tudtuk kikerülni, mostanra szépen apadt. (Mellette egy félbemaradt építkezés és homok-kavicsdomb áll.) Nem tudom melyik lány kezdte, kinek az ötlete volt, de remek öltet volt a tócsa feltöltése kavicsal. Vagy lehet inkább gyakorlati fizika óra volt, hisz megbeszéltük, hogy placcsan nagyobbat a víz. Olyan jókat mosolyogtam magamban, miközben azt kívántam, nehogy Balázs elveszítse az egyensúlyát kavicsdobálás közben. A piaci árusokat is elszórakoztattuk. Én pedig az arra járó emberek arcát is tanulmányoztam: vannak még gyerekszívű felnőttek, akik ha nem lett volna egyáb dolguk beálltak volna mellénk, de így mosolyogva, emlékezve, s egy-egy bíztató szóval mentek el mellettünk. Másokat megtört az élet, a gondok s észre sem vették a nagy munkát. És nagyon örültem, hogy épp nincs semmi dolgom, mint egy órán át a kavicsdobálást nézni a szitáló esőben. Majd hazavonulni kezet mosni , és kipihenni e kemény munka fáradalmait. Balázst el kellett vonszolni a munkától, hevesen és hangosan tiltakozott, a lányok meg arról győzködtek, hogy milyen jó lenne a délutáni pihenő után folytatni a tócsa feltöltését a kavicsdombbal. Utolsó szó jogán egy másik napra halasztottam a folytatást. De ilyen jól rég nem éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?