Elfelejtett könyvek

Ma két olyan könyvről szeretnék írni, amelyek elvesztek a könyvespolcokon. S bár el akartam olvasni őket - hisz ezért vásároltam meg - mégis teljesen megfeledkeztem róluk. Aztán valakik elém hozták, eszembe juttatták és végre elolvastam őket. 

Az egyik legszebb nyári olvasmányom: B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr. Nagyon régen, még az otthoni internet ideje előtt hallottam erről a könyvről. Aztán néhány éve sikerült egy már olvasott példányt beszerezni. De épp akkor sok olvasnivalóm volt (mikor nem?) és felkerült valahová egy polcra. Ezen a nyáron miután másnak is kölcsön adtam, én is sort kerítettem az elolvasására. Ez egy családregény. A főszereplő egy lány akit végigkísérünk életútján mint feleség, anya, özvegy, nagymama. Nehéz időkben élt. A szerelemért, családért lemondott álmairól. Megtaláljuk a könyvben a hűséget, bátorságot, kitartástást, boldogságot. szomorúságot. Mindent, ami hozzátartozik az élethez. S hogy minden fáradtság, fájdalom ellenére is érdemes küzdeni, remélni, hinni.  Bár anyagilag jobb világban élünk, hasonló érzelmeket, félelmeket, örömöket élünk át feleségként és anyaként, csak talán nem fogalmazzuk meg őket. Nagyon tetszett a könyv, érzelmileg is mélyen megérintett. Hadd legyen itt pár idézet:

"A szerelmet nem lehet leírni, Kathie, és nem lehet megmagyarázni. A szerelem végigkísér minket az egész életen. Olyan, mint egy lámpás, amelyet a kezünkben viszünk. Egy lámpás, amelyet kezünkbe adott az Úr. Először a gyermekes boldogság gyújtja meg, azután a romantika, azután az anyaság, azután talán a kötelesség... Te persze, nem tudod elképzelni, hogy kötelesség is lehet utat mutató fény, ugye, drágám? Pedig lehet... Igen, én azt hiszem, hogy a szeretet és a szerelem lámpás az asszony kezében." 

"Aki nagyon szeret, annak nagyon sokszor fáj a szíve."

"– A halál, Will… – mondta Abbie. – Ha tudnád, mennyire reszketek tőle… Ha John meghalt volna...

– A halál – ismételte Will. – A halál… – és elnézett a jegenyéken túl, a leereszkedő alkonyatba. – Nem értem, miért félünk tőle. – Úgy beszélt Will, mintha önmagával beszélgetne. – Hiszen olyan természetes a halál… Szálló vadludak… Hazatérő nyáj… Fészket verő madár… Lehulló falevelek… A természet téli álma… A halál sem félelmetesebb… Ha majd az én órám üt, szeretném, ha a családom és a barátaim is így fognák fel… és nem siratnának meg.

– Ó, ne beszélj így, Will! Nem élem túl, ha téged elveszítelek.

– Túl fogod élni, Abbie. Túl fogod élni. Csak azok nem élik túl, akik már nem szeretik… akik elhagyták egymást… De te meg én… amit mi ketten együtt átéltünk és amit mi egymásnak jelentettünk… nekünk nem lehet olyan rettenetes a halál. A múltat nem veheti el tőlünk senki sem. Te annyira hozzám tartozol, hogy ha elveszítenélek is, úgy érezném, velem maradtál. És tudom, hogy ha én mennék el előbb, én is itt maradnék, veled…"

A másik elfeledett könyv: Heinz Böhm: "Aki bűnösnek találtatik a földön..." Egy fiatalember története, aki szülei kapcsolatát látva és Nietzsche könyveit olvasva elfordul Istentől, szüleitől. Elhallgattatja lelkiismeretét, elfojtja érzelmeit. "Aki szeret, annak szenvednie kell" - ezt pedig nem akarja. Végül mégsem menekülhet el saját maga és a valóság elől. Nem szeretném a történetet elmesélni. Jó volt elolvasni, kikapcsolódni. Örülök, hogy ez a könyv sem maradt elfelejtve a polcon. Pár gondolatot osztok még meg, amit feljegyeztem magamnak:

"Miért, miért is olvasta azt a sok könyvet! Most meg kellett állapítania: A hitetlenség is a maga prófétái, az istentelenség szóvivői által él. Ahogyan a hívők a hozzájuk hasonlók  bizonyságtételével erősítik magukat, ugyanúgy szüksége van a hitetlenségnek is a maga tanúira, hogy az istentelenség fundamentumát újrabetonozzák."

"Aki szeretetet fektet be, annak fel kell készülnie a szenvedésre."

"Nem minden kívánságunkat teljesíti Isten, de minden ígéretét igen."