Dóra - nem mese

Olyan jó volt háromgyerekes családnak lenni! Úgy éreztük elfér még egy gyerek nem csak a lakásban, hanem főként a szívünkben. A gyerekek is nagyon szerettek volna kistestvért. Mégse kaptunk még egy kisbabát. Szerettem volna, hogy ne legyen nagy a korkülönbség, mert bár eleinte nehéz, de aztán jó, ha korban közel vannak a testvérek. Orvosi rutinvizsgálat szerint minden rendben volt, mégsem jött a bébi. Komolyabb kivizsgálásra, kezelésre nem gondoltam. De el kellett ismerjem, hogy az életet Isten adja. És van, amikor nem adja, hiába az emberi erőfeszítés. Mert végül nem az emberek döntenek élet-halál kérdésekben.

Aztán mégis, amikor már nem reméltük, Isten megáldott bennünket. Mivel a gyerekek kitartóan imádkoztak kistestvérért, elmondtuk nekik is, bár egyesek szerint nem jó az első hetekben elmondani a testvéreknek. De olyan furcsa volt, hogy ők testvérért imádkoznak, mi meg már tudjuk, hogy itt van. Nagy volt az örömük, és attól kezdve azért imádkoztunk, hogy Isten őrizze és tartsa meg a kisbébit.

Nem siettem orvoshoz. Úgy 11 hetesen mentem el orvoshoz. Örültem, mikor megláttam a babát, dobogott a szíve, egyik kezét úgy mozgatta, mintha integetett volna. Másik kezével az orrát takarta el.  Ez nem tetszett az orvosnak, mert úgy látta, túl nagy a tarkóredő, ami szerinte azt jelentette, hogy a baba valószínű Down szindrómás. Mondta is, hogy jó, hogy ezt ilyen korán felfedeztük, mert a szülők nem szokták vállalni a fogytékos gyerekeket. Elküldött laborba vérvételre. Ott statisztikailag a kockázat, hogy gyerekünk DS legyen 1 a 30-hoz volt. (Ezt nagy kockázatnak tekintik.) Az orvost csak telefonon értesítettem a laboreredméynről és közöltem, hogy a  babát megtartjuk.  Egyet tudtam, hogy számunkra az abortusz nem alternatíva. De nagyon szomorú voltam. Egy hónap múlva kellett volna menjek újra ultrahangra, de nem mentem vissza, csak az ötödik hónapban. Keveset tudtam a DS-ről, valamit tanultunk róla, de nem voltam érdekelt a témában. Olvastam annak idején Réka baba blogját, de kb. ennyi. Így elkezdtem keresni és olvasni a témában. Közeli családtagokkal, barátokkal megosztottuk szomorúságunkat, jó, hogy  voltak akik együtt imádkoztak velünk. Közben elmentünk Szegedre ultrahangra, ott  nem találtak semmi fejlődési rendellenséget (gyakran szokott lenni DS babáknál), az orrcsont is látszott, rendben volt. Bár az orvos nem mondhatta, hogy biztos nem DS a baba, de minden rendben volt. Sőt még azt is mondta, hogy a nálam mért tarkóredő értékkel a babák 80%- a egészséges lesz. Magzatvíz vizsgálatot nem akartam, az 1-2% vetélési kockázat miatt.  Aztán mikor itt visszamentem az orvoshoz, akkor ő említette, hogy nem rég volt egy esete, amikor nagyobb tarkóredős babát a szülők megtartottak és az egészséges lett. Ultrahangnál mindent renben találtak végig a terhesség alatt. Ennek ellenére tudtam, hogy vannak esetek, amikor minden rendben, csak születés után derül ki, hogy mégsem. Nem volt más lehetőségünk, csak imádkozni és bízni Istenben, hogy életünk a kezében van, s Ő soha nem hibázik, akkor sem, ha DS babát ad nekünk. Akárhogy, mikor még nem volt meg a baba, tudtam, ha lesz, Isten ajándéka kell legyen a neve jelentése. S most, hogy a DS kockázata fennállt, még inkább tudtam, hogy ha lány lesz, Dóra lesz a Teodórából.

Így vártunk gyermekünk érkezésére.

Ajándékot kaptunk. DS nélkül. Mégis, másképp gondolkodom most már a DS-ről.
Nagyon hálásak vagyunk Istennek kegyelméért, az elmúlt hónapok alatt tapasztalt gondviseléséért. Bár nem mondhatom, hogy nem voltak nehezebb napok a terhesség alatt, visszanézve mondhatom, hogy áldott állapotban voltam. S bár Dórát túlhordtam és köldökzsinórral a nyaka körül született, nem voltak nagyobb problémák.
Most szokjuk az életet így hatosban. Örülünk, hogy újra rácsodálkozhatunk egy újszülöttre. Különleges ajándékot kaptunk.

Köszönöm mindenkinek, aki imában támogatott bennünket az elmúlt hónapok alatt.