Ma

itthonról hallgattam Mike Sámuelt és örülök ennek az internet adta lehetőségnek.

Ma reggel Balázs hasfájással ébredt, fázott, rázta a hideg, sápadt volt, hányt egy keveset. Kicsit megijedtem, hogy most mi lesz, láz, hányás, hasmenés... De hála Istennek, elmúlt elég hamar ez a rosszullét. Nem tudom mi volt, furcsa, szokatlan volt így látni a kicsit. Jó, hogy jól van újra.

Minden napnak megvan a maga terhe. Mégis a ma tehét hordozva, úgy emlékszem voltak jobb idők is... Talán mert inkább a szépre szeretünk visszaemlékezni és a kevésbé szépet is a többszöri visszaemlékezés által szebbé változtatjuk...
Most szomorkodok valami miatt és csodálkozom, hogy ennél kisebb dolgok is hogy elszomorítottak, levertek régebben. S talán később azt mondom majd, hogy ez a mostani kicsiség?
Milyen más olvasni valamiről, s más megélni azt, akkor is ha nem épp személyesen.

Tavaly július óta (újra) látom, hogy milyen is lehet egy ekcéma. És úgy örülnék, ha nem kellene mindezt látnom! Sokszor nagyon szorú vagyok. Máskor meg rádöbbenek, hogy lehetne rosszabb is. De ez nem vigasztal. Marad a tehetetlen szemlélő szerepe. És a sok kérdés. Amire orvosok nem tudnak felelni, esetleg csak tűnetileg kezelni míg a páciens fizet és túl tudja élni a mellékhatásokat. De általában az ember sokat kibír, akár évtizedekig is. És vannak az olyan kérdések, amikre a teológusok a kisújjukból rázzák ki a (súlytalan) választ. De most valamivel több kellene. Vagy inkább nem kérdezni, csak hinni és bízni. Illetve a jobb időkben megértett, megtanult válaszok most kapnak súlyt és értéket? Közben lassan nem csak a hétköznapi életünk alakul át, hanem az élethez, egészséghez és egyéb ilyen megfoghatatlan dolgokhoz való viszonyulásunk is.

Inkább ne olvassatok, hanem sétáljatok egyet a tavaszi napsütésben. Mert szinte hihetetlen, ahogy pár nap alatt ránk tört a tavasz.