Rövid volt a hosszú hétvége

Már pénteken elmentünk Hunyadra szánkózni és nem csak...
Menet gyönyörű napsütés volt, s végre mást is láttunk mint házak, tömbházak, üzletek, gyárak, autók...
Nem volt sok hó,

 

  

 

de épp elég a szánkózásra ott anyuéknál fent a dombon.
És volt idő beszélgetni. Kicsit gyerekek nélkül lennem, akik jól elvoltak a mamával, tatával, Eszterrel, Rúbennel. Így hát ez volt az én vakációm. És nagyon jó volt.

Néztem mamát és tatát amikor eljöttünk... én mosolyogtam, ők nem... Szeretném őket mindig ott látni. Még annyi kérdeznivalóm van... De ők azt hiszem jobban tudják, mint én... Már csak a sarokig tudnak elmenni, van ott egy bolt, ahol van kenyér, zöldség, gyümölcs is. Messzebb már nem mernek elindulni... Ó, miért ilyen az élet? Valaki kérdezte gyerekeimet látva: öregszünk? S nevetve mondtam: még nem. Ó, pedig tudom, hogy nem így van. Lassan 34 évvel leszek közelebb halálom pillanatához. Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy lemaradok, illetve le kell mondanom a "szeretném"-ekről, mert nem fér bele a huszonnégyórába, nem fér bele az életembe, az amiről azt hittem fontos, kell nekem, élvezném, jó lenne. S hányszor maradtam le a legjobbról valami olyanért, amiről azt hittem jó, s lehet jó is volt, de nem a legjobb. Szeretném, hogy soha ne érezzem magam kifosztottnak és üresnek.
Úgy tanultuk, hogy 35 éves koráig fiatal az ember. Aztán 35 és 65 közé teszik a középkort....
Nem is tudom, miért vannak ilyen gondolataim... Hozzám tartoznak. Mert ha a kedves és a mama is azt mondja, hogy szép az arcom, az még nem jelenti azt, hogy húsz vagyok, azt viszont igen, hogy a szeretet megszépít. S hogy az én fiatalságomhoz is hozzátartozott a bolondság, nem tagadom. Talán kezdek kigyógyulni... vagy ha nem is, de itt bent valami változik, mert már ideje elhagyni a kamaszos dolgokat, s ha nem is illik még öregedni, de egy kis felelősséget kellene már vállalni, nem másért, de néha magamért.

Szóval: vége a vakációnak.