Blogozás nélkül

is teljesek a napok, és hamar este lesz. Esetleg a vasalatlan lesz kevesebb és egyéb hasznos tevékenységek is beleférnek a 24 órába. Azért nem hagytam abba se a blogolvasást se az írást. Csak megegyeztem saját magammal, hogy nem blogozok addig amíg... és hogy kevesebb időt szánok blogolvasásra is és írásra is. Tulajdonképpen az írás elsőbséget élvez, de mire odajutnék, már nincs erőm vagy épp kedvem vagy nem is tudom. 

Azért annak akit érdekel, leírom, hogy jól vagyunk. A gyerekek is jobban vannak, bár még mindig taknyolódnak. Anita antibiotikumot is kap, mert csúnyán köhögött. Ennek ellenére, nem vagyok biztos, hogy feltétlenül szükség volt rá, de nem akartam egy esetleges tüdőgyulladást kockáztatni... 

Ezelőtt 8 hónappal ilyenkor már készülődött Balázs megszületni. Elröpült ez a 8 hónap! És annyit változott Balázs! Nagyon tetszik neki monden ami mozog, örül, ha labdázunk vele. Szereti a lányokat. Nem szeret egyedül. Kiságyiszonya van. Fő tápláléka az anyatej. De azért kóstolgat s néha eszik is ezt-azt. Böfikor sokszor kijön -mikor mennyi- abből ami lement. S ha erőltetem az evést, úgyszintén. És akkor is, ha valami megakad a torkán. Mindent a szájába tesz, kell vigyázzak, hogy nehogy valami apró dolog kerüljön a kezébe. Szereti a papírt. Alvás után pisil a bilibe. Nagyon szeret fürdeni. Éjszaka még legalább 2-szer felébred, ilyenkor szopit kap. Nem tudom mennyit ért, de van amit megért, amikor mondom neki. Nagyon aranyos, olyan fiús. Örülünk, hogy van nekünk. 

Nem panaszként mondom, csak tény, amit elfogadtam, miután két nagyon közeli rokon menyegzőjére sem tudtam elmenni, hogy kisgyerekes anyaként nem tudok mindenhova eljutni, ahova szeretnék. Már nincs ezzel nagy gondom, mármint, hogy nehezebb mozdulnom, sokszor nem is kivitelezhető, hogy ide-oda elmenjek, azt mondom ilyenkor magamnak, hogy ennek (mármint, hogy itthon legyek, kéznél, ha szoptatni kell, gyógyító anyapuszi ha kell) most van az ideje. De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nagyon örülök, hogy a zilahi konferencia előadásai meghallgathatók az emabisz oldalán, itt, és így én sem maradtam le teljesen, mert az élő adásról későn értesültem, s nem is tudtam itt ülni mindig és nézni, hallgatni (de azért belehallgattam), s most saját tempómban bepótolom a lemaradásom.

Az elmúlt napokban gondolatban íródott egy-két pószt, miközben aról is gondolkoztam mi értelme van a nyílvános blognak, nem lenne jobb egy zárt stb. Egyelőre marad minden így. De lehet hogy a következő két hétben ritkábban írok. 

Azt még leírom ide magamnak, hogy ma elmentem elég messzire a két kicsivel. Hazafele kicsit nyűgösek voltak. Itthon 1 órám volt, ebédig. A két kicsit lefektettem, szoptattam. Aztán gyorsan kimentem a konyhába. A kicsik épp 5-8 perccel a nagyok érkezése előtt ébredtek, amikor nekem le kellett szűrni a makarónit, sűrteni-ízesíteni a levest, mind a két kicsi sírt, egyik a konyhában, másik a szobában... közben reméltem, hogy semmi nem ég oda... Ha csak 5 perccel később ébrednek! De végül mindegyik sírósnak mosolyra görbült a szája, mert hazajöttek a nagyon. Volt és lesz még ilyen, mozgalmas az élet és szép.