A tavasz

 mint mindig, most is gyönyörű. Virágzik a a bangita, a magnólia, az aranyeső. Nyílik az ibolya, a jácint, a nárciszok. Virágillat a levegőben. Itt-ott ébredezik az eper. Nő a sóska, a spenót. A csalánt is levághatom, teának szoktam szárítani. Hamarosan ehetjük a zöldhagymát a kertből. A citromfű, menta, oregánó, zsálya, rozmaring, kakukkfű mind jól vannak, átteleltek. Már nincs bennem a kezdők nagy lelkesedése a néhány négyzetméteres kiskertem iránt. De megpróbálom rendben tartani. Most ott tartok, hogy számba veszem, mi maradt a tél után. A gyom nagyon gyorsan nő, akkor is, ha száraz a föld. Locsolnom is kell. Elkezdtem a gyomlálást. A vadszedertől nem sikerült megszabadulni, mindig előbújik valahol a kerítés mellett, gyorsan nő, kúszik, újra gyökeret ereszt és szúr. Nagyon nem szeretem. Viszont örülök a virágoknak, s hogy néhány szálat behozhatok az ebédlőasztalra a vázába. Míg elgyönyörködöm a kiskert szépségeiben, elfeledkezem a tágabb világunkban levő káoszról. Az ég kékjén ragyog a nap, a kerítés túloldalán építkeznek, itt a lábam előtt ibolya, kiskapa, egy kupac kihúzott gyom, a kezem sáros, a szívem pedig tele örömmel és reménnyel.

Tegnap hallgattam egy beszélgetést egy hölggyel, aki túlélte a több mint 10 évvel ezelőtti tüzet a Colectiv klubban. Ujjpercei egy részét elvesztette, arcán is látszik még egy kicsit, hogy történt vele valami. Elmondása szerint máshogy néz ki, mint az égési sérülése előtt. De él, a szörnyű veszteség, fájdalmak után megtanult újra örülni. Azt mondta, hogy nem is tudjuk, milyen boldogok vagyunk. A veszteségek ébresztenek rá sokszor arra, hogy milyen jó nekünk. Ezért örüljünk a mának, a kisebb-nagyobb kellemetlenségek ellenére is.