A mai erdei séta után úgy érzem megkaptam minden szépséget, amit az ősz adhat. Napsütés, madárcsicsergés, meleg (25 fok), szebbnél szebb színű levelek (lehet szép az, ami meghalt?), lábunk alatt zörögő avar, pad és asztal a pihenni vágyóknak. Csak hogy érezzem itt vagyok még a Földön, néha hallottam valami olyasmit, hogy mikor megyünk már haza, merre van a kijárat, elfáradtam, induljunk már... De ezektől eltekintve szép volt.
Tanultam mostanában egy új kifejezést: periarthritis humerosclapularis. Nem szeretem az ilyen hosszú és idegen kifejezéseket. De ennek most nagyon megörültem, mert végre nevet kapott a hónapokkal ezelőtt hozzám beköltözött fájdalom, ami az előjelzések szerint még hónapokig itt marad. De vigasztal, hogy mások is túléltek már ilyesmit, a gyerekek ortopéd orvosa, egy gyógytornász, egy fogorvos, egy rokonom s még ki tudja hányan, hisz a fájdalom nincs mindig az arcunkra írva. Az mondták türelem, ezt ki kell várni. Hát igyekszem. Azért most már jobban alszok, mint az elmúlt hónapokban, kicsit jobban tudom mozgatni a karom, de még mindig erősen korlátolt a mozgásom.
Nem tudtam, hogy ennek a kórképnek van szép magyar neve is: befagyott váll szindróma.
Ahogy a neten kutakodtam a témában, egy helyen azt olvastam, hogy a gyógyulás ideje minimum 1,5-2 év. Remélem ez azért túlzás, de hónapokra lehet számítani.
Egy ismerősöm mondta többször is, a "hogy vagy?" kérdés kapcsán, hogy 40 után ha valami nem fáj, már nem élsz. Nem hittem neki, s nem értettem, miért túloz ennyire. De az idei nyár óta már gondoltam én is arra, hogy talán igaza van. Bár mégis, nem kellene ennek így lennie.
Sok mindenről írnék még, ami érdekel, foglalkoztat, de mivel vége az őszi szünetnek, nem tudom, mikor lesz még időm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?