talán épp ezek a hétköznapok, mikor semmi különös nem történik, csak
-elmúlik a láz és s ki két napig alig evett, többször is szól, hogy éhes, korog a gyomra
-kétszer is megmelegítem az ebédet a kicsi királylánynak, mire sikerül rávenni, hogy kóstolja már meg, s vele együtt megetetem a képeskönyv babáit, állatait, csak egyen már valamit, ami nem mákos makaróni, s közben azt kérdezem magamtól, mikor nem kell már etetni senkit? Pedig tudom, akkor arra fogok gondolni, milyen jó volt régen, mikor még én fogtam a kiskanalat...
-számolunk tízig és vissza, együtt tornázunk, rajzolunk, dinókról, görögökről, újlatin nyelvekről, soha meg nem tett utazásokról, törtekről, repülőkről, oroszlánveremről, visszavonhatatlan törvényekről, bátorságról beszélgetünk, kicsi gondjainkat komolyan vesszük, pedig tudom, ez mind semmiség...
-eszünkbe jut, hogy mégis, milyen törékenyek vagyunk, hogy az élet drága kincs, Isten ajándéka...
Egy kis vers utolsó sora jut eszembe: ...minden szépet és jót Istennek köszönök.
Ez így van. Én máris fájlalom, hogy nem kell etessek senkit... :) Jaj, de jó neked ;)
VálaszTörlésIgen, tényleg jó. És neked is, mert a nagyobb gyerekekkel más örömök és gondok járnak együtt.
TörlésHiányzik a blogod, az írásaid. Úgy érzem elvesztettelek. Örülök, amikor néha itt életjelet adsz. :)