A fehér-szürke köd ünnep után fehérbe öltöztette a fákat. Az ünnep utáni kábulatából ébredező város reggeli csendje friss és pihentető volt.
Egy ember biciklipumpával fújta fel a leeresztett autógumit.
Egy autó fékezett, hogy a vadgalamb nyugodtan átsétáljon az úton.
A turkáló előtt három asszony beszélgetett nyitásra várva.
A gyógyszertárban most nem volt sor.
A boltban is csak egy-két reggeli vásárló.
Itt-ott egy-egy ember igyekezett haza kenyereszacskóval.
Elmúlt az ünnep. Jó volt nyugodtan készülni, kimaradni a rohanásból. A három napos láz szenteste ért véget Csengénél, maradt a torokfájás, mely az ünneppel múlt el, egy magától jött-ment szemgyulladással. Ez utóbbi miatt jobbnak láttam itthon maradni az ünnep alatt (kivéve szenteste, mikor a szeme még rendben volt). Aztán vasárnap délután rájöttünk, hogy valószínű nem megfázás (mindehova együtt mentünk, hol fázott volna meg egy, ahol a többinek semmi baja nem lett?) hanem valami virus lehetett az oka Csenge betegségének, mert Apa is lázas lett. Így otthonülősre sikeredett ez az ünnep, kivéve a vasárnapi ebédet Mamánál.
Csendes ünnep volt. Együtt voltunk. Volt öröm és játék és veszekedés-sírás, láz, köhogés, pihenés. S lehet fárasztó az sok ünnepi program, jövés-menés-evés, de a bezártság csendje (vagy épp zsivaja), a lázmérő lesése is. Mégis mindeközben marad az öröm, hogy nem csak ennyi az ünnep, hogy Isten emberré lett, része lett mindannak aminek mi emberek, kivéve a bűnt, hogy nem vagyunk egyedül, magunra hagyottak. S még mindig azt mondhatjuk, Isten kegyelme hordoz. Milyen jó, hogy soha nem egyszerre betegszünk meg, hogy van gyógyulás és különleges oltalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?