...

Míg mi apró dolgainkat rendezzük, rohanunk van épp pihenünk, remélünk, mosolygunk, könnyet törlünk, észre sem vesszük és történelem íródik. Tovább. Nagyapáink, nagyanyáink élete, reménnyel, fájdalommal, kereséssel, könnyel, félelmmel, nevetéssel lassan elmúlik. Történelem lett az a világ. Azóta annyi minden megváltozott. Néha csak kapkodjuk a fejünket annyi a változás körülöttünk, a világban, amelybe élünk. Mégis ugyanolyan emberek vagyunk mélyen belül, hasonló gondokkal, félelmekkel, reményekkel. Mert az élet alapvetően nem változott: szeretet, elfogadás, fájdalom, remény, család, biztonság, védettség, mélyen hordozott sebek - hozzátartoznak a mi életünkhöz is. 

A fájdalom a szeretet és az élet jele -olvastam... Mennyire igaz ez az Éden utáni Földön! Megmaradásunk reménye, hogy Isten is részese lett mindennek, sokkal inkább mint mi. Erre emlékezve adventben élünk.