Ime néhány idézet (de maga a történet is érdekes, el lehet rajta gondolkodni).
Vagy háborúban élünk, vagy békében. A háború abból áll, hogy agyonütjük az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel. Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.
Ha Bécsbe ment, báró Wodianer Móricnak volt állandó vendége. Báró Wodianernek volt vagy tizenöt-húszmilliója. S nagyobbára maga szerezte.
A meggazdagodásról beszélgetett egy ízben vele báró Eötvös, s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:
– De ugyan, édes Wodianer, hogy lehet így meggazdagodni?
A bankár elnevette magát.
– Semmi se egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatalember fölteszi magában, hogy meggazdagszik, s aztán egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében se téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.
– Igaza lehet, de hol marad a becsület?
A sokmilliós nagyúr rátette egyik kezét báró Eötvös vállára, s egész komolysággal e szavakat mondá:
– Akinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyűszerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.
Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképedt ezekre a szavakra. Még évek múlva is bizonyos felindulással beszélt a művelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.
Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerű és tiszta esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: „pénz: emberség; ruha: tisztesség”.
Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a nemzetnek tekintélye, s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.
A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háborúval és rablással se gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyűjteni. S a gyűjtési kedvnek bent kell lenni az emberi természetben.
De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyűjtésre való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a kérdés.
A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is csak erre törekszik.
Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is bölcsnek hírébe hozza, s a gazembernek is becsületet szerez.
Nagy ámító a nagy vagyon.
Azt mondja a köznép: „ez az ember boldogul”. Olyanról mondja, akinek vagyona szaporodik. „Ez az ember nem boldogul.” Olyanról mondja, akinek vagyona fogy.
Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen a vagyon sok örömöt nyújthat, s az öröm mégis csak egy része a boldogságnak. Csakhogy a gazdagság mégse boldogság, s akinek semmi egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, aki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz, s azt jó szívvel megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus amellett a milliomos mellett, aki rongyos gyermeket lát az utcán dideregni, s nincs szíve egy darab gúnyát vetni rá!
De ki hát a gazdag?
Akinek egy fillérrel mindig több van, mint amennyi szükséges: az a gazdag. Akinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint amennyi szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között! De sok ínség gyötri az urakat!
Átadta a szerződést, s így minden munka és kockázat nélkül kapott tiszta húszezer forintot.
– Lássa, uram – mondotta nekem. – Tisztességes munka után meg lehet élni becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak lehet, aki helyett más dolgozik.
Voltak ilyen bölcs mondásai nagy számban.
„Ostoba a tömeg, mikor a gazdagságról mond ítéletet.”
„Erénynek nézi a sikert, becstelenségnek a bukást.”
„Ha gazdag ember gazdagodik: azt mondja rá, jól dolgozik.”
„Ha szegény ember gazdagodik: azt mondja rá, sokat lop.”
„Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá, üzérkedő.”
„Ha mágnás ember vállalkozik: azt mondja rá, nemzetgazda.”
„Észreveszi a szegényt, mikor gazdaggá lesz, s azt mondja rá, bölcs.”
„Észreveszi a gazdagot, mikor szegénnyé lesz, s azt mondja rá, buta.”
„Aki se nem szegény, se nem gazdag: azt sohase veszi észre.”
„A pénzt emberségnek tartja, de az emberséget nem tartja értéknek.”
„Adósságot csinálni: okosság dolga – adósságot megfizetni: becsület dolga. Sokan nem tudják ezt.”
– Ilyen a tömeg, uram!
Ezt is fel kell jegyezzem, mert ebben a témában teljesen járatlan vagyok, s ezt elolvasva se lett a fejemben több világosság a témában. De legalább mosolyogatam... magamon, mert én is számtiszttel kellene picra menjek...
Abban az időben krajcár, garas, húszas és forint volt a pénzbeli beszéd. De a krajcár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst. Három krajcár volt egy garas, húsz garas volt egy forint. Huszonnégy pengő krajcár volt egy váltóforint, húsz pengő krajcár volt egy húszas, három húszas volt egy pengő forint, harmadfél váltókrajcár volt egy pengő krajcár, s ha valaki két húszassal akart kifizetni egy váltóforintot, még visszakapott negyven váltókrajcárt vagy pedig tizenhat pengő krajcárt. A húszast nem lehetett garasra, a pengő garast nem lehetett váltókrajcárra, a váltógarast nem lehetett pengő krajcárra felváltani. Se a garasnak, se a krajcárnak nem volt fele, mert félkrajcárra nem volt pénz. Ahány rézpénz, annyiféle. Volt váltókrajcáros, volt pengő krajcáros rézpénz. Volt váltógarasos is, de már pengő garasos nem volt. A váltógarasos is háromféle volt. Az egyikre 30 volt írva, a másikra 6, a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy kiszámítsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki tudta számítani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying.* Nem száz krajcár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajcár, ennélfogva ha valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy elosztani: hétszámra dolgozhatott, mégse ért véget, mert örökké végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a Pest megyei dabasi angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt, s ha váltott vagy vett valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó, ami neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje; ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piacra, vásárra. Írt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számítások bolondsága.
S hiába próbáltam visszemlékezni, ki is ez az Eötvös Károly, semmi nem jutott eszembe, valószínű azért, mert nincs mi eszembe jusson. Így hát elolvastam szintén a MEk oldaláról a Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnokában mit ír róla itt: http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/eotvosk.htm. És most érzem milyen jó, hogy nemrég olvastam egykis történelmet (nem mintha mindent megjegyeztem volna, de van valami alap).
És végül: sose késő tanulni, suli nélkül is lehet sőt talán jobban, legalább néha, főként ha kinőttünk az iskolás korból. És rengeteg olvasnivaló van még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mi a te véleményed?