Ma reggelre

újra mindent betakart a puha fehér hó.
Olyan mesésen szépek az ilyen reggelek -nekem, talán, mert nem kell reggel siessek elérni valahová. Csak innen bentről gyönyörködöm és élvezem az ablakon beáramló friss, hószagú levegőt.

Ez a tél olyan... igazi volt. Mint már rég nem erre felénk. Mintha a globális fölmelgedés csak mese lenne, s lehet, hogy az, csak még kell néhány év, hogy nyilvánvaló legyen. Megtudjuk ha élünk. Mint ahogy azt is, hogy egyszerű létünkkel, a széndioxiddal, amit kibocsájtunk roppant nagy kárt okozunk a földgolyónak vagy sem. Micsoda pihent agyak vannak s mit ki nem találnak!

Meg vagyunk fázva. Taknyolódunk, köhögünk. Teázunk. És én már nagyon várom a napsütéses napokat. Az elmúlt teleken mintha több lett volna belőlük, legalábbis úgy emlékszem.

Olvasom, hogy vannak országok, ahol leállt az oltási kampány, visszamondják a megrendelt oltásokat. Láthattuk, miként lehet pánikot kelteni, ha egy ismert személy hálálának okaként a sertésinfluenzát emlegetik, (s majd néhány nap múlva kiderül, a halotti bizonyítványon nyoma sincs ilyennek, de ezt persze elfelejtik nagydobra verni,) attól sok ezren sorba állnak és beoltatják magukat. De lassan kiszivárognak a hírek a mellékhatásokról és oltás utáni elhalálozásokról, amlyek csakis véletlen egybeesések lehetnek. A kisiskolásokat még nem oltják itt nálunk. Mi lesz a megmaradtak oltásokkal? Eladják vagy elajándékozzák a szegényebb országoknak, részesüljenek ők is a mellékhatásokból, ha már nincs világjárvány?

Na, elég volt a semmitmondásból. Megyek megnézem, hogy zajlik az itthoni óvodában a rajzóra.