Az utóbbi időben

egyre gyakrabban 'kifutok az időből'. Hiába az elmélet, a jó tervek, elképzelések. A valóság egészen más.
Úgy érzem mindig kimarad legalább egy gyerek az időmből, figyelmemből, ... Van is nyafogás, veszekedés, sírás.
Balázs tesz felénk 2-3 lépést egyedül nagy mosolyogva, amúgy jól megy ha csak egyik kezével fogja a miénket. Áll fel, de néha csak a terítőbe fogódzik, aminek leülés vagy hátraesés a következménye. Ha leteszem valahova a lakásban, pillanatokon belül elmászik másfelé, sose tudom mit talál, mihez nyúl, ezért amikor ébren van állandóan mellette kell lenni, mert mindig menne.
Arról szó sem lehet, hogy 5 percet megüljön az etetőszékben míg megpuculom a zöldséget a levesnek. Ezért az ebéd eltolódik, eszünk délben gyümölcsöt (banánt szőlőt, ami épp van), mire Csenge azt mondja: Anya, szeretnék néha enni ebédet. Ezt azt jelenti: most szeretnék főtt ételt ebédelni. Így előkerül a maradék, ami csoda folytán mind a négyőnknek elég. De mert reggel említettem, hogy meg akarom főzni a zöldpaszulyt levesnek, este vacsoraidőben megkérdezni: még mindig nem főtt meg a paszuly? Hát persze hogy nem, ha az ebéd gondját letudtam, s alig találok időt feltöltődni (Istenem adj erőt!) mert egyik elmászik, a másik mézeskenyeret kér, a harmadik nem tudom mit mond...
Ezért hát nagyon jó volt a Márta mai bejegyzése nekem. Örülök a szétszórt puzzlenek, felszedem a földről a virágmintást bluzikát, ha szólítanak, mosollyal válaszolok: itt vagyok neked, sokadjára felveszem a ledobott ezt-azt, elismételem háromszor ugyanazt, simogatok, puszit adok, s közben azon gondolkozom, hogyan hozhatnám helyre amit elrontottam...
Megyek terítek és talán még főzök is valamit holnapra, mert van aki néha szeretne ebédelni.
(fotó: panoramio.com -Temesvári virágóra)