"..."

Csodálta. Mert erős volt, mindenhez értett és igaza volt. Miért? Akkor nem érdekelte és nem is kérdezte. Így kellett lennie.

Aztán egyszer valami megváltozott. Míg azon rágódott, hogyan tudott olyan kiállhatatlan lenni, hirtelen a viselkedésében felismerte őt. Szerette, de valami megingott benne... Épp azokat a viselkedési sémákat fedezte fel saját magában, amelyekkel ő -talán akaratlanul - megsebezte. Döbbenetet és kiszolgáltatottságot érzett...

Tisztelte. Szerette őt, mert ki tudtak békülni, mert megfontolt volt s mert érezte félti és szereti. De már nem volt a leg-, az egyetlen legyőzhetetlen, tévedhetetlen. De így is jó volt, míg egyszer...

Már jó pár éve volt annak, hogy elköltözött otthonról, amikor valami miatt úgy érezte, tűrhetelen ami megtörtént, hogy az ő döntése nem fér össze az elveivel. Úgy érezte ez gyávaság, de legalábbis részrehajlás vagy valami hasonló, akármi, de ezt a feszélyező rossz érzést már többször érezte gyerekkora óta. Most szóvá tette. Mert nem lehet, hogy ő ilyen legyen! S ha mégis, hát meg kell változnia! S -jajj!- saját magában is felismerte ugyanazt, hisz éveken át látta ezt a sémát is. És akkor valami elveszett... meghalt a gyermek. Mert rádöbbent, hogy ő is egy a többi közül, pont olyan, mint más, esendő, hibázó, másokat megbántó, elfogult... Összetört egy egész világ. És mgértette, hogy van, lesz tovább is. S megrettent a gondolattól, hogy valamikor a szerepcsere fog következni, amikor a gyermekből felnőtt és a felnőttből gyermek lesz... Most még úgy állnak egymás mellett, mint két felnőtt, bár ő sokkal tapasztaltabb és sok mindenben jártasabb. Igen, tiszteletre méltó, ahogy dolgait rendezi.

Miért nem maradhat így minden? Mi lesz, ha szülei válnak ismét gyermekké... Még tanulnia kell a felelősség vállalást. És milyen nehéz lecke az elengedés: gyermeket, szülőt, társat. Életre, halára. S végül elengedni az életet... az Életért.