Boldogok akik sírnak

mondta Jézus.
Nemrég a gyász folyamatáról olvastam. Veszteséget nem csak akkor érzünk, amikor egy számunkra kedves személy meghal, hanem életünk során sokszor szembesülünk kisebb-nagyobb veszteségekkel és nem mindegy mit kezdünk a veszteséggel, hogyan dolgozzuk fel - ezt a suliban mondták. Veszteség lehet egy személy elvesztése, de egy állat, egy tárgy, egy cél vagy aminek a hiányát veszteségként éljük meg, ami fontos, amihez kötődtünk.
Nemrég olvastam a gyász folyamatának fázisairól.
1. Tagadás.
2. Tiltakozás és harag.
3. Szomorúság, hiányérzet és vágyódás.
4. Félelem vagy rettegés.
5. Mentális és emocionális elfogadás.
6. Újrakötődés és megújulás.
7. Megbocsájtás.
8. Hála.
Nem mindenki és minden esetben megy végig mind a nyolc fázison, de fontos eljutni az utolsó ponthoz. Hogy képesek legyünk újra kötődni, örülni.

Miért is írtam ezt le? Mert ez jutott eszembe, amikor ma ezt olvastam a Bibliából: boldogok aki sírnak, mert ők megvígasztaltatnak. Tudom, a klasszikus értelmezés, boldogok, akik a bűneik miatt sírnak. De nemrég szembesültem azzal, hogy egy veszteséget teherként cipelek magammal és hogy ez mennyire bénító. Hogy jó elismerni a veszteséget, engedni, hogy fájjon, sírni miatta, szomorúnak lenni, félni, hogy mi lesz így, elfogadni, hogy ez van, lehet így is élni, mégis akarok örülni, nem bezárkózni a veszteség miatt, megbocsájtani és örülni mégis. Nem rég sírtam ilyen boldogítóan. S nagyon jó volt.
Olyan jó, hogy amíg élünk változhatunk. Akarok változni. Elgondoltam, milyen szeretnék lenni majd az öregség küszöbén. Hát sok mindenen kell változtassak. Eleget éltem már "csak úgy".
Hát ilyesmiken gondolkozom mostanában.