(...)

Újra és újra megkereste. Nagyon szerette, hisz mindent odaadott érte. De ő mindig rohant, foglalt vagy épp fáradt volt, s már nem is tudta, mit is mondhatna ha találkoznának úgy igazából, nem csak futtában, érezte, nem érdemli meg a törődést, szeretetet. És akkor, mikor már nem is várta rádöbbent, mitől is mentette meg őt ez a szeretet. Hogy nem tudna élni nélküle. Hogy dideregne a félelemtől. Hogy mennyire védtelen. S hogy nélküle kiszolgáltatott. S milyen jó nem félni. Valakihez tartozni. Hozzá tartozni és nem a másikhoz. S hogy nem gondolt erre? S hogy most is csak szeretettel veszi körül. Semmi szemrehányás. S hogy újra felkereste, ott ahol épp volt, úgy ahogy épp felismerhette. Igen, élete minden percében örülni fog, hisz nélküle az élet nem lenne Élet, csak bolyongás, rettegés, kín, pusztulás.