csütörtök, október 04, 2007
borúra :Derű
Esti sétánk alkalmával bocsanátot kértem Anitától (kissé viharos volt a délelőtt). Mire Anita visszaemlékezve gyorsan és őszintén válaszol: Nem bocsájtok meg. Pár lépés után megfogja a kezem, majd újabb néhány lépés után kedvesen megszólal: Ha akarod, megbocsájtok. Mire én: Persze, hogy akarom, köszönöm szépen. Ezután puszi-puszi. Én: most könnyebb lett a szívem. Mire Anita: Ezt hol érzed? ...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Gondoltam én, hogy az előbbi verset átvitt értelemben kell venni...:) Nem olyan egyszerű dolog a megbocsátás, kell egy kis idő hozzá, hogy őszinte legyen. És jó, hogy őszinte tud lenni hozzád Anita.
VálaszTörlésNekem is idő kell hozzá. De ez a Józsi nem tudom hogy működik, de mindig azonnal megbocsájt, ezt nagyon szeretem benne.
VálaszTörlésIlyennek, mint ez a Józsi :), születni kell, és kész...:))
VálaszTörlésjaj,de aranyos!:)le kell csendesüljön a vihar és aztán megint süthet a nap:))
VálaszTörlésAz én Józsefem is azonal megbocsát. Örömmel, készségesen. Mindig az az érzésem, hogy alig várja... Igazából asszem, h legtöbbzör előre megteszi, mielőtt kérném...
VálaszTörlésNekem néha nagyon nehezen megy, míg az érzelmeim utánnaigazodnak a döntésemnek... az meg milyen, hogy megbocsájtok, de még mindig haragot érzek... túl komplikált vagyok.
VálaszTörlésDehogy túlkomplikált. Én is szoktam ilyen lenni. Egyszer megmondtam a drágámnak, hogy "ilyenkor" meg kell várni, míg az érzéseim utolérik a döntésemet, vagyis a szívem az eszemet. Ennyi. Megértette, és ha kell, türelmesen vár. És mindig elgogy a távolság.
VálaszTörlésvagyis elfogy, na :)
VálaszTörlésigen, mi is beszéltünk erről.
VálaszTörlésKöszi :)