azon is gondolkodom,

hogy sokszor mekkora szakadék tátong az elmélet és a gyakorlat között!
hogy egyes sebek nem akarnak begyógyulni.
hogy nem lehet elfelejteni, pedig próbálom, de újból előjönnek...
hogy az nem megoldás, hogy másokra hárítom a felelőséget azért, akivé lettem vagy azért, ami nem tetszik bennem, miközben én is átadom terheimet az utánnam jövőknek.
hogy miért úgy 'reagáltam' az engem ért hatásokra - ez már az én felelősségem, mondják.
hogy fel kell vállaljam az én részemet... s ne még törődjek, mi lesz akkor a másikkal
hogy hogyan lehetséges továbbmenni szabadon -persze szeretet által- de a szavakon túl keresek valamit, hogyan szabadúlhatnék meg ettől a hozzámnőtt tehertől.
hogy félek, hogy én is mindent elrontok, pedig én tudtam...
hogy hogyan tehetném jóvá, amit már elrontottam...
hogy mit csináljak, ha újra rámmerednek fájó emlékeim...
hogy miért emésztem magam...
hogy miért nem tudok szeretni... miért vagyok rossz, kemény, érzéketlen, miért bújok el, megbántva másokat.
hogy nehéz eset vagyok... s van aki mégis szeret.