Már két hét

eltelt a legszebb őszi vakációnk óta. Szinte minden nap emlegetjük még mindig. Pedig de messze voltunk! A gyerekek kérdezik, mikor megyünk még? Nézzük az itthoni hideg ködöt és emlékszünk milyen szépen szállt le a köd Kirchbergben. Emlegetjük a cicákat, nyulakat, a meleg csokit, a szeretet, a erdőt, domboldalt...

Közben éljük itthoni hétköznapjainkat.
A kicsiknek csorog az orra, de ez természetes így ősz végén.
"Azt akarom, amit én akarok és nem amit te akarsz, Anya." - mindennap előjön csak más megfogalmazásban a háromévesnél. De ez is természetes.

Örülünk a mindennapi kenyérnek. Mert jó dolgunk van, nem kell éheznünk. És szabad nem megvenni mindent, amit megkíván a szemünk.

Nincs szebb és jobb játék kint a parkban az avarnál! S a napsütés aranyat ér ezekben a hideg novemberi napokban.

Tanuljuk, hogy ha már egy család vagyunk, akkor egy mindenkiért és mindenki egyért. Ez nem mindig kellemes, de biztos hasznos.

Olvasunk. Ki hogy tud. Könyvből, képernyőről, könyvolvasóról. Szinte mindent ami elérhető és érdekes. Csodálkozom, amikor a középső a nyestről beszél, soha nem tudtam azt, amit neki volt ideje kiváncsiságból elolvasni és megjegyezni. Ahogy  a hároméves is megdöbbentett a komoly kérdésével hosszú utazásunk alkalmával: "Anya, miért forog a föld?"

Mostanában újra sokat babáznak a gyerekek. És szeretik és bosszantják egymást, összevesznek és kibékülnek.

Közben a legnagyobb rohamosan közeledik a kamaszkor felé. Már nem is tudom, ma ez mikor kezdődik. Érdekes időszak lesz. Remélem mindnyájan túléljük és végül kicsit bölcsebbek leszünk s megszelídülünk.

Most röviden ennyit hétköznapjainkról.